wadmin | 2009. jún. 17.

Az a cél, hogy az egészségmegőrzés, a sport, a szórakozás, a kulturálódás a mindennapok részévé váljon

Interjú Kaposi Józseffel, a KOMA kuratóriumi tagjával

Miért fontos megszervezni a gyerekek szabadidejét?

Az iskolai nevelési tevékenységek rendszere nagymértékben átalakult. Az 1990-es évek előtt az iskolai nevelőmunka egy ifjúsági szervezet vagy az iskolai politikai szervezet irányítása alatt állt. A kilencvenes évekre ezek a szervezetek kivonultak az iskolából, nyomukban az évtized közepére hiátus keletkezett, az iskola gyakorlatilag tudásgyárrá vált. Mindazok a tevékenységek, közösségi elemek, amelyek hozzátartoznak a neveléshez, kiszorultak onnan. Részint a pedagógusok nem voltak érdekeltek ebben a munkában, mert a szakkörökre, az öntevékeny körökre a gyerekeknek nem kötelező járni, és a tanárnak meg kell küzdenie azért, hogy ezek működjenek, másrészt az iskolán kívüli világ is megváltozott. Számtalan szórakozóhely kínál programot, nem nagyon van példa arra, hogy a hetvenes, nyolcvanas évekhez hasonlóan az iskolai klub lenne az egyetlen összejöveteli hely egy tizenéves számára. A társasági élet fórumai kikerültek az iskolából. Pedig az iskolai életben a tantárgyak tanulása mellett talán még fontosabb cél a korosztályos közegben megvalósuló szocializáció, amit nem lehet máshol elsajátítani. Otthon is fel lehet készülni a tananyagra, de a kortárs csoportba való beilleszkedésre, amely a közösségi tevékenységek során történik, az iskola nyújt jó lehetőségeket. Mivel a pedagógusok különböző módon viszonyultak ehhez a kérdéshez, fontos volt, hogy az oktatási kormányzat felismerte, hogy szükség van az iskolákban olyan főállású pedagógusra, aki azért dolgozik, hogy a különböző szabadidős tevékenységek segítségével nevelési célokat valósítson meg. Ilyen felismerés volt például az, hogy a szakmunkásképző intézményekben a szakköri munka segítségével nagyobb esély van a társadalmi különbségek leküzdésére. Egy tehetséges szakiskolai tanuló előrébb juthat valamely művészeti alkotói tevékenységben, mint egy szorgalmas gimnazista, hiszen, például az, hogy ki tud jól verset mondani, nem attól függ, hogy egyébként milyen kulturális közegben szocializálódik. Ahhoz, hogy a társadalmi esélyegyenlőség megvalósulását segítse az oktatás, az is szükséges, hogy az iskola az oktatás mellett nevelőmunkát is végezzen, különösen ott, ahol hátrányos helyzetű, súlyos családi gondokkal küzdő vagy nagyon rossz szociokulturális környezetből származó gyerekek vannak. Ez közösségteremtő is, és lépéseket tud tenni a társadalmi esélyegyenlőtlenség csökkentésének irányába.

Mi nehezíti a tevékenységek megszervezését, például hogyan oszlik meg a tanórák és a szervezett szabadidő aránya?

Ma az iskolai tanórák száma fölött is sok vita van. Abban látom a problémát, hogy az eltöltött 45 percnyi tanóra nem elég hatékony. Sokszor úgy telnek el az órák, hogy az a gyerekben inkább a munkától való elidegenedést váltja ki, mint a tudás megszerzésének vágyát, a képesség gyakorlását. Megesik, hogy inkább elszenvedője, semmint részese a gyerek annak a folyamatnak, amíg eljut valamilyen felismeréshez, tudáshoz, képességhez. Ma az iskolában a tanórára helyeződik a hangsúly. Sok a bontott óra, ott is, ahol nem lenne szükséges, illetve ott nincs, ahol erre igény lenne. A hivatalos órakereteket minden iskola felhasználja. Kevés a szakkör, ahová önként menne a gyerek, amelyik nemcsak a tanórához kapcsolódik, hanem a művészetekhez, tudományhoz, kézügyességhez vagy bármi máshoz. A tanórák és a szakkörök aránya kilencven a tízhez vagy még rosszabb, mivel az iskola minden pénzét igyekszik a tanórákra fordítani. Mind a felnőtt társadalomban, mind az iskolákban idő, energia, kiadások és a helyi adottságok függvénye a szabadidős tevékenységek megszervezése. Sajnos, még ma is sok olyan iskola van, ahol délutánra bezárják a kapukat, nem szerveznek programokat. Pedig az iskola több, mint a tanórákat letudó intézmény. Különösen a kistelepüléseken lehet az iskola fontos közművelődési fórum a diákok számára, és keretet nyújthat a civil, közéleti létre való felkészüléshez is.

A KOMA ebben az irányban is tett lépéseket, hiszen támogatta az iskolák, művelődési intézmények és művelődésszervező szakemberek közös munkáját.

Megpróbáltuk segíteni a gyerekeknek szervezett tényleges programokat, amelyeket az iskolák felajánlottak. Támogatni kívántuk az iskolák közötti kapcsolatokat, a művelődési intézményekkel való együttműködést. A művelődési intézmények is funkciózavarral küzdenek, például vásárt tartanak. Az iskolák és a művelődési házak együttműködése bármilyen program – iskolanap, versmondó verseny, osztályok kulturális bemutatója – keretében megvalósítható, és új színt vihet a működésbe.

Milyen értékek mentén szerveződnek a pályázati munkák, és mit hiányol ezekből?

Egyik oldalról a szabadidős tevékenységeknek tradicionális rendjük van: a honismeret, a hagyományismeret, a nemzeti kultúra védelme, az iskola hagyományainak ismerete fontos eseményei az iskolának, és ez keretet biztosít. Nem nagyon van példa arra, hogy az új kihívásokra, például a multikulturális jellegből, az új szokásokból, zenéből, öltözködésből adódó kihívásokra lépne az iskola. Miközben a diákok nagy része újfajta divat felé fordul, ami természetes, hiszen egy új korosztály mindig valami mást akar, az iskola, úgy tűnik – talán nem jó a hasonlat –, mintha rezervátum lenne. Ennek áthidalását komoly akadályok nehezítik, amelyeket parancsszóra úgysem lehet átlépni, ezért olyan iskolai személyiségekre van szükség, akik átjárnak a két tábor között, és ezáltal előbb-utóbb mindkét oldalról kezdenek a falak bomlani. Miközben a tradíció és az emberi humánumhoz kapcsolódó értékek ápolása fontos, az újak felé is nyitni kell, hogy ne érezze a diák érdektelennek, ami az iskolában van és nem az ő gondjairól szól. Ez is, mint oly sok minden, leginkább a tanártól függ, hiszen egy színjátszó kör vagy egy énekkar is nyújthat a gyereknek olyan elfoglaltságot, amellyel azonosulni tud.

Az újításokkal összefüggésben ismer-e a nemzetközi tapasztalatból olyan elemeket, amelyek bővíthetik a hazai programokat?

Az oktatás egészében mindenhol érvényesülnek a nemzeti sajátosságok. Azokban az országokban, ahol a felnőttkorban hobbiszinten űzhető és a mindennapokban jelen lévő foglalkozások működnek, ott ezek iskolai szinten is inkább jelen vannak. Az tevékenységeket vegyes életkorú gyerekeknek szánják, ezért átjáróként is működnek az egyes osztályok között. Az sem fontos, hogy a tevékenységek az iskolához kapcsolódjanak, így például az egyház is jelentős szerepet vállal ebben, ahogy 1945 előtt itthon is volt, a családra, a hitközségre, az egyházra tartozott az úgynevezett nevelés. Ma sok családban nem működik a nevelés, sokszor magatartási, öltözködési, higiéniai és emberek közti kapcsolattartási szokásokban is az iskolának kell útmutatást nyújtania. Ettől nem zárkózhat el az iskola azzal az érveléssel, hogy mindez nem iskolai probléma, csak az, hogy a gyerek a Thalész-tételt helyesen használja. Az iskolai végzettség nem azt jelenti, hogy tanórák sokaságát végigülve tantárgyi ismeretek tömkelegét sajátította el a diák, hanem ennél többet feltételez.

A pályázatokat átnézve sok helyen találkoztam a „szórakozás”, az „unalom elűzése” kifejezésekkel, gondolom, ez sem véletlen. Unatkoznak a gyerekek otthon?

Nemcsak otthon, hanem az iskolában is, a barátaik között is. Van a mai fiatalok közt egy terjedőben lévő szokás, az állandó menés: kettőtől négyig itt vannak, négytől nyolcig máshol és így tovább, bele az éjszakába. Ezt összefüggésbe hozom a televízióban látható klip-dramaturgiával, ahol is 20-30 másodpercenként új impulzus éri a nézőt. Ilyen értelemben az unatkozás okát abban látom, hogy sem az iskola, sem a család, sem a barátok nem tudnak ilyen gyakorisággal az újdonság erejével hatni. Van egy mélyebb rétege is a felvetett problémának. Miközben úgy tűnik, hogy az iskolában rengeteg dolguk és tanulnivalójuk van a gyerekeknek, nagyon kevés gyerek tölt naponta annyi időt a tanulással, amennyit a tanárok elvárnának. Az sem véletlen, hogy az iskolai unalomnak inkább a fiúk az áldozatai, hiszen ők kevésbé szabálykövetők, mint a lányok. Az iskolai unalom abból ered, hogy egy átlagos iskolai napon a tanítás kezdetétől a végéig szinte teljesen azonos szerkezetű, módszertanú órák követik egymást. Ritkaságszámba megy, amikor valami más történik, valamit másként kell tenni, más tanulói magatartást várnak el a tanárok. Monotónia jellemzi az órák láncát. Az órák utáni, délutáni unalom vagy azért van, mert a diákok egy része a tanítási idő befejeztével a tanulnivalót is letudja, vagy internetezik, játszik a számítógépen, vagy csapatokba verődve unatkozik. Ezeket a tevékenységeket nem ítélem el, csak azt tartom vitathatónak, hogy miután minden mozifilmet megnéztek, felkeresték a megszokott helyeiket, értelmes, produktív tevékenységre nem fordítanak időt. Lehet filmet nézni háttérinformációk, a közösséggel vagy a barátokkal való megbeszélés nélkül csak kikapcsolódási szándékkal és semmi több. Ez sem elutasítandó, hiszen az iskolai monotónia után szükségük lehet erre a diákoknak, de azt gondolom, hogy ez a szabadidős tevékenység messze alatta van annak a lehetőségnek, amit például egy filmklub nyújthat.

Az iskolában és más színtereken zajló szervezett szabadidős tevékenységek célja és lényege ezek szerint abban ragadható meg, hogy tud-e többletet nyújtani?

Ahogy ma már szinte minden tudatosan élő embernél működik az élet minden területén a napirend, amely napi feladatokat, felelősségeket foglal magában, úgy gondolom, ugyanez így van a szabadidő-szervezésnél is. A tudatos felnőtt betervezi a heti rendjébe azt az időt, amelyet rendszeresen egészségmegőrzésre, sportra fordít, amely, ha csapatjáték formáját ölti, a közösségépítést, a kapcsolatok ápolását is szolgálja. Kulturálódásra, feltöltődésre, tájékozódásra, közösségben való létre is szervez programokat. Szociológiai szempontból eltérő helyzetű gyerekeket magában foglaló iskolákban nagyon fontos lenne a közös programok szervezése, épp a másság miatt. Vannak családok, ahonnan a gyerek át tudja venni a hasznos és tevékeny pihenésre, szórakozásra vonatkozó mintákat, más gyerek viszont nem lát a környezetében ilyet. Szükséges, hogy az iskola bizonyos dolgokat bemutasson, ez ugyan valamiféle kényszernek tűnhet, azonban az iskola valamelyes kényszer nélkül nem működhet. És ha ez nem a gyerek elnyomásán, hanem annak felismertetésén múlik, hogy milyen tartalmas időtöltéseket kínál az élet, legyen az könyvtár, énekkar, túrázás és sok más egyéb, akkor azt gondolom, hogy fontos ennek biztosítása minden diák számára az iskola közreműködésével. Arra is fel lehet hívni a gyerek figyelmét, hogy felnőtt életét sem fogja csak a 6–2-ig, vagy 8–4-ig tartó munka kitölteni érzelmi és egyéb tartalommal, fel kell ismernie azokat a további lehetőségeket, amelyek a tartalmas életet biztosítják számára. Programkínálat bőven van, ha csak a különböző műsorfüzeteket nézzük, de a menü megismerésén túl sokkal fontosabb, hogy az a képesség kifejlődjön a gyerekben, hogy kiválaszsza azt a programot, amelyik az ő érdeklődésének és életlehetőségeinek megfelelő és értékes. Hiszen például nem azért megyek egy táncos szórakozóhelyre, hogy a mozgáskoordinációmat javítsam, pedig egy tánciskolában ez nem kizárt, hanem inkább azt tartom szem előtt, hogy mi szolgálja a személyiségfejlődésemet, mire van szükségem, miben mutatok tehetséget és érhetek el sikereket. Az életmód átalakítása nem oktatáspolitikai kérdés, hanem nemzeti fejlesztési feladat. Fontos, hogy egészséges életmódban gondolkodó fiatalok nőjenek fel, akik különbözhetnek egymástól, eltérhetnek az igényeik, de az alkotómunkát egyaránt jónak, értékesnek találják, másrészt az a cél, hogy az egészségmegőrzés, a sport, a szórakozás, a kulturálódás a mindennapok részévé váljon. Ez a magyar társadalomnak olyan széles összefogást felvető kérdése, amely nem szorítható az oktatás keretei közé, de megvalósításában kiemelkedő szerep jut az iskolának, mert ezek az igények folyamatos fejlesztési munka nyomán alakíthatók ki.

A szabadidő megszervezése természetesen nem öncélú. Milyen összefüggést lát a szabadidő eltöltésének minősége és az iskolai munka között?

Valaki azt mondta, hogy a véleménye szerint a demokratikus berendezkedést a gazdag országok számára találták ki. Szegény országban a demokratikus berendezkedés valamiféle hamis, furcsa eredményhez vezet. Ezt tovább gondolva, úgy látom, hogy a tevékeny és rekreációs napi életmód kialakítását széles rétegek számára olyan gazdasági helyzet teszi lehetővé, amely nem kényszeríti ki a munkavállalóból a napi 10–12 órai munkát. Ma Magyarországon a megélhetés biztosításáért súlyos köz- és önkizsákmányolás folyik, ezért hosszú távon az életminőség javítása érdekében változtatni kell ezen. A másfajta életminőség azt is jelentené, hogy az említett szabadidős tevékenységek mindenki számára hozzáférhetőkké válnak, hiszen ez tud igazából alkotóerőt létrehozni. Nemcsak a munkát kell megtanulni, hanem a szórakozást is. A tevékeny pihenés, a kulturálódás is kondicionálható tevékenység megtanulása legalább olyan fontos, mint a munkatevékenység elsajátítása.

Oldják az iskolák zártságát a szabadidős tevékenységek egyéb színterei, például a sportcsarnokok, színházak, múzeumok?

A kulturális közszféra nagyon komolyan számít az iskolára, ami jó is, meg egy sor kérdést is felvet. Ha megvan a tanári, intézményi szándék, az iskolás tanulók akár szervezetten, csoportosan is részt vehetnek a helyi, megyei vagy országos rendezvényeken. Probléma, hogy mindkét szféra bizonyos értelemben alulfinanszírozott – csak a két templom egereivel tudnám ezt szemléltetni –, akik azon egyezkednek, hogy miként tudnának jobb közművelődési feltételeket teremteni. Sok esetben azokba a programokba vonják be a gyerekeket a közművelődési intézmények, amelyekről kiderült, hogy egyébként nincs rájuk igény, amelyeket nem tudnak „megvetetni” a felnőttekkel, így egyszerű és legkényelmesebb megoldásként a szomszéd iskolát vezénylik át, aminek se haszna, se értelme, a gyerekeket inkább elijesztik és távolmaradásra késztetik, mint ösztönöznék az intézmény programjainak további látogatására. Figyelmet kell fordítani arra, hogy az együttműködés a gyerek javát, fejlődését szolgálja. Az iskola hosszabb távon nem tud bezárkózni, hiszen verseny van a gyerekekért, amelyben egyes iskolák lemaradnak, míg mások új programokat találnak ki. Már létezik olyan iskola, amely azzal is kitűnik, hogy olyan széles tanórán kívüli foglalkozási programot kínál, amelyet más iskola nem. Talán elindul egy ilyen folyamat. Az egyik nagy gátja, hogy a társadalmi elvárás más irányba hat: hisz mindenkinek ismerős az a helyzet, hogy a szülő azt várja el, az első osztálytól tanuljon a gyerek angolul és számítógépet használni, és nem azt, hogy például a környezet védelmére neveljük. A szülők nagy hányada még nem ismerte fel, hogy a közös játék, tevékenység öröme legalább olyan jelentős a gyerek fejlődése szempontjából, mint azok a tantárgyak, amelyeket a diákok elrettentésére már az első osztályban tanítunk. Kötetlenebb és a közösségi, érzelmi életre jobban ható tevékenységeket kellene szorgalmazni. Előbb-utóbb a szülők is elismerik, hogy például a művészeti nevelés nem feleslegesen elöltött idő, hiszen páratlan lehetőséget nyújt a kreativitásra, a kooperációra és a kommunikációra, és ezáltal szerintem a három legfontosabb oktatási célt teljesíti, ha indirektebb módon valósul is meg, mint a tanórán.

Ezt a felvilágosító munkát kívánták-e a KOMA kiírása által szorgalmazni, bevonni a szülőket a szabadidős tevékenységekbe, ezáltal is tudatosítva ennek a típusú tevékenységnek a hasznosságát?

Az az iskola, amelyik ma az innovációban előre akar jutni, felismerte, hogy – a slágerrel szólva – egyedül nem megy. Tehát együttműködési rendszert kell kidolgozni, hiszen a szülő nagyon erősen tud hatni akár más gyerekére is, és a szülői elvárások is igazodhatnak az iskola nevelési koncepciójához. A szülőkkel való együttműködés által a teljesítménykényszer is csökkenhet, ezáltal nem a kudarcokat gerjeszti, hanem a közös tevékenységgel áthatott iskolai munkára ösztönöz. Az egyik legnagyobb probléma ma az, hogy az iskolában és otthon is magára maradt gyerek. Erre is megoldást kínálhat a jól szervezett szabadidős iskolai tevékenység. A pályázat aktualitását mutatja az a statisztika is, mely szerint ötszörös/hatszoros túljelentkezés volt a támogatásra az iskolák részéről. Vagyis szükség van külső támogatásra. A KOMA pályázata azokra a foglalkozásokra vonatkozik, amelyek nem kötődnek tanórához kapcsolódó tevékenységekhez. A helyi kezdeményezéseket kívántuk megerősíteni. A módszertani megújítás csak többszöri pályáztatás útján valósulhat meg. A napi programok szintjén még nagy a tanácstalanság a programok szakmai-elméleti kidolgozásának mikéntjében. Az iskolák egyes területeinek, szintjeinek szabadidős aktivitásában is lehetne rangsort felállítani, de az iskolák közötti és iskolán belül az egyes pedagógusok közti együttműködés sem valósul meg maradéktalanul. Segíteni kell továbbra is a rendszert pályázatok kiírásával, be kell vonni az ifjúsági kultúrával, szabadidős tevékenységgel foglalkozókat ahhoz, hogy valóban javítani lehessen a helyzeten.

A mindennapi pihenési, rekreációs vagy éppen személyiségfejlesztő tevékenységek kiválasztásában milyen mértékű az egyén felelőssége?

A szabadidő kifejezés történetileg friss, a modern, fogyasztói társadalomban létrejött fogalom. Éppen ezért azt tartom veszélyesnek, hogy a szabadidő eltöltésének módját az egyén helyett egyre inkább a médiumok vagy egyéb kialakított fogyasztói szokások kezdik szabályozni. Ugyanis van a szabadidőnek egy olyan szelete, amit a piac, az üzleti szféra már beépített. Arra is van törekvés, hogy azt tekintse a többség szabadidős tevékenységnek, amit a médiaakarat sugall: tévésorozat vagy bugyuta vetélkedősorozat nézését. Az egyén, amennyiben felismeri az életminőségének alakításával járó felelősséget, megteheti, hogy eltér attól a trendtől, amely a konzumfogyasztónak nevezett körbe akarja őt bekényszeríteni. És ha az iskola segít abban, hogy diákként minél több lehetőséget megismerjen a felüdülésre, az önmegvalósításra, önkifejezésre, szellemi vagy fizikai erőnlétének javítására, akkor később is olyan szabadidős tevékenységeket választ, amelyek segítik a tudatosabb, teljesebb életvitel megvalósításában. A jó iskolai vagy családi minták nyomán olyan formáit tudja választani a munkán kívüli tevékenységeinek vagy éppen pihenésének, amelyek gazdagítják és nem uralják munka- és pihenőnapjait, illetve személyiségét.

Az interjút készítette: Pásztor Júlia

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.