wadmin | 2009. jún. 17.

Drótos András

Cigány gyerekek az iskolában

A szerző a cigányság, a cigány iskolázás jó ismerőjeként azt elemzi, miként lehetne elkerülni a cigány tanulók felzárkóztatása terén tapasztalható kudarcokat. Úgy véli, hogy a hazai cigányság mai élethelyzete, a cigányok körében tapasztalható szegénység miatt a cigány iskolázásban a gondozás, a szocializáció segítése jó ideig megelőzi fontosságban az oktatást, az ismeretközvetítést. A szerző szerint csak egy ilyen gondozó, szocializációs hátrányokat kompenzáló programot követően lehet szó a cigány gyerekek esetében oktatásról. Csak egy hosszú, nagy szakértelemmel kísért alapozó szakaszt követően válik lehetségessé a cigányság tanítása, iskolázottsági szintjének növelése.

A kérdés társadalmi vetülete

A cigánykérdés nem iskolai probléma, de mint minden együttéléssel járó gondnak, ennek is van iskolai vetülete. A cigányság és a magyarság együttélése tény, a cigányság telepszerű vagy diaszporikus jelenléte a magyar városokban és községekben hosszú távú realitásnak tekinthető. Az együttélés jelenlegi formája is elfogadandó és belátható történelmi távlatokon belül nem megváltoztatható valóság. Az is tény, hogy a történelem, amely mintegy hat évszázada egymás mellé rendelte a két etnikumot, nem végzett alapos munkát az egyenetlenségek elsimításában, a súrlódások felszámolásában. Hibásnak vélek azonban minden olyan elgondolást, kezdeményezést, amely valamiféle históriai vagy ne adj' Isten ködös genetikai alapokról kiindulva igyekszik utakat szabni többnyire a másik fél, jobbik esetben mindkét etnikum számára a jövőbeni kapcsolatokat illetően. A sokféle sérelem, a múltbeli - és a jelenkori - jogtiprás lajstromba szedése, a historizáló "igazságkeresés" és a másik iránti empátia teljes hiánya inkább konzerválja a meglévő bajokat, az etnikai egyet nem értést, mintsem előrevinné a dolgokat. A cigány-magyar kapcsolatok egyetlen alternatívája Magyarországon az együttélés.

*

Az együttélés azonban nem jelent egyformaságot is. Sőt az a célszerű, ha már a kezdet kezdetén tisztázzuk, hogy a jogi egyenlőség nem tünteti el a meglévő és megújuló társadalmi különbségeket a helyi közösségek "ranglétráján", az eltéréseket az életvitelben, a családok összetartozásának külső és belső jelenségeiben, a gyermeknevelési szokásokban és az emberi élet számos más területén. Nem vagyok híve azoknak az elméleteknek, amelyek a létező különbségeket bagatellizálják, és a "szőnyeg alá söprik" a problémát. Az pedig már minősítést sem érdemel, ahogyan némelyek politikai tőkét igyekeznek kovácsolni maguknak a cigányság és a magyarság együttélésének egyoldalú interpretálásával. Az átgondolatlan szólamok, az irányt és arányt tévesztett politikai, szociális és kulturális kampányok még kuszábbá tették egyébként is bonyolult viszonyrendszereinket.

*

A cigánykérdés létezik, és léteznek a különbségek is a két etnikum életvitelében, gazdasági szituáltságában és szocializáltságában. Nem akkor segítünk felzárkózni a cigányságnak a jelenkor sok tekintetben megújulni készülő magyar társadalmához, ha azt mondjuk nekik, hogy ez immár minden tekintetben megtörtént, mert ez először is hazugság, másodszor pedig a bajok elkendőzése. A túlpolitizált egyenlősdivel lehetetlenné válhat a külön utak megtalálása, a szükséges felzárkóztató lépések kidolgozása.

Tisztában vagyok vele, mennyire fontos egy nép identitásának a megtalálásában az, hogy miképp nevezi meg önmagát. A belülről is megosztott cigányságnak is szüksége van az ebből sugárzó kohéziós erőre. Ám abszolút hiteltelennek érzem, amikor a magyar etnikumhoz tartozó különböző rendű, rangú politikusok is romának nevezik a cigányokat, s még inkább megmosolyogtat, amikor egyesek már odáig mennek a valós különbségek elfedésében, hogy csak magyarokról hajlandók tudni.

*

Ha a két etnikum közötti különbség nagyságát, a minden társadalmi szférában szükséges felzárkóztató intézkedések mélységét, alaposságát akarnám meghatározni, akkor a cigányság elmaradását történelmi léptékűnek kell neveznem. Ezt a hátrányt egyénileg sokan képesek voltak fölszámolni, de a cigány társadalom együttes kitörése már nehezebb ügy. Ezt a történelmi távolságot egyedül, önerejéből képtelen megtenni a hazánkban már millió fölötti lélekszámúnak becsült nép. Ehhez kell szabni tehát a "kezelés" gyógyító eljárásait is. S hogy ennél az utóbbi képnél maradjak, a gyógyításban a "beteg" aktív közreműködése is szükségeltetik.

*

A gazdasági lemaradás vagy inkább leszakadás mellett a cigányság társadalmi felzárkóztatásának gátja a magyarsággal szembeni nem kevés előítéletet tartalmazó szemlélete is. Ezek közül talán a legjellemzőbb, hogy a magyarokat többnyire átverhető ellenfélnek, falhoz állítható hiszékenynek, akadékoskodó, de könnyen sarokba szorítható, megdumálható akadálynak, megfejhetőnek, megpumpolhatónak tekintik. Vannak ebben a magatartásban kényszeres elemek is, ám leginkább ezt a beállítódást utasította el (a dolgok működésének természete szerint általánosított formában a cigánysággal együtt) a magyarság. Nem véletlenül nevezzük a tartalmatlan hízelgést, a "háttere nincs" beszédet cigánykodásnak, s az sem véletlen, hogy a cigány népnév pejoratív tartalmakat is hordoz a magyar nyelvben. Nem kívánok ebbe a kérdésbe belemélyedni, mert akkor hosszú utat kellene megjárnom - ha csak a deskriptív szemléletre kívánnék is szorítkozni - a cigánycsaládok belső viszonyainak elemzésétől a néplélektan ködös tájaiig. De ez a szemlélet is oka annak, hogy a cigányság összességében ma rosszabb helyzetben él Magyarországon, mint a többi etnikum.

A kérdés iskolai vetülete

A cigánykérdés iskolai probléma is. Itt sem lehet megkerülni a helyzet elemzését, a szükséges lépések meghatározását. Mindenekelőtt tudnunk kell, honnan, miféle miliőből érkezik a gyerek. Nem a családok életében kell vájkálni, hanem a helyi cigányságról, létszámáról, életmódjáról, megélhetési forrásairól, rétegeződéséről, egyszóval szocializáltsági szintjéről kell ismeretekkel rendelkezni a döntéshez. Ennek a tudásnak a birtokában lehet meghatározni, hogy az oktatásra vagy a gondozásra-nevelésre kell-e helyezni a fő hangsúlyt, és ennek fényében látható, hogy vegyes etnikumú vagy külön cigány és magyar osztályokat hozzunk létre, esetleg osztálybontással vagy kiscsoportos foglalkozásokkal próbáljuk elérni a kívánt célt.

A cigány lakosság többségének kisebb problémája is nagyobb, mint presztízskérdést csinálni a szakmai-metodikai eljárások kiválasztásából. Ahol gond a megélhetés, nagyobb súllyal esik latba, kap-e a fenntartó önkormányzattól iskolanapon tízórait a gyermek, mint az, hogy melyik tankönyvvel véli pengeélesre csiszolni az iskolások elméjét a buzgó és hivatástudattal átitatott tantestület. Ebben a világban célszerű a tankönyveket is az áruk szerint megválogatni, minél olcsóbb, annál jobb. Ha megveszik. Az ennivalóért is naponta megküzdő cigány családok számára megnyugtatóbb, ha az iskola a gondozási feladatokból is vállal olyanokat, amelyek végül is nem tartoznak kifejezetten a kötelességei közé.

*

Semminek sem örültem jobban a NAT kapcsán, mint annak, hogy a dokumentum készítői oktatási követelményeket fogalmaztak meg, s mellőzték a direkt nevelési követelményeket. Az utóbbi terület gondjai, meggyőződésem szerint inkább a szülő "hatáskörébe" tartoznak. Még akkor is, ha tudom, hogy a nevelés nélküli iskola elképzelhetetlen fantazmagória. Az oktatás, nevelés és gondozás egységéből hiába szeretné az iskola az utóbbi kettőt a szülői ház kizárólagos jogának tekinteni, ha az - többnyire gazdasági funkciójának gyengesége okán - erre képtelen. A magyarországi cigányság többsége és a cigány gyerekek nagy része - minden pozitívan diszkrimináló állami lakásépítési és a nagycsaládosokat, a társadalmi-gazdasági versenyben lemaradókat segítő kampányolás ellenére - többnyire fürdőszoba nélkül épült lakásokban, többnyire a gyermekek után járó segélyekből, önkormányzati támogatásokból és alkalmi munkákból próbál megélni. Hogy a városokban vagy a falvakban könnyebb vagy nehezebb a helyzetük ezeknek az embereknek, nem tudom. Mostani és korábbi munkáim során jó néhány cigánytelepet végigjártam, sokféle sorsot megismertem. Kevés olyan cigánnyal volt módom megismerkedni, akiből értelmiségi lett (többségükben ők is odahagyták azt a miliőt, sőt azt a települést is, amelyben felnőttek). Talán azért kevés a cigány értelmiségi az ismeretségi körömben, mert valóban kevesen is vannak. Cigány tanítványaim közül (pedig dolgoztam nevelőotthonban is, s minden munkahelyemen - talán a tanárképzőt leszámítva - viszonylag magas létszámban voltak cigány tanulók is) mintegy tíz főre emlékszem, aki az érettségiig tanult. Szakmához - főleg az állami gondozottak közül - már többen jutottak az iskolarendszer révén, de ezzel a ténnyel szemben áll az, hogy a nem állami gondozottként felnövők között efféle képzettséggel bíró alig-alig akadt. (Nem csoda, ha a többségében alacsonyan iskolázott cigány munkaerő veszítette el elsők között az állását a munkahelyi struktúrák megváltozásakor? Akkor is így lett volna ez, ha a magyar társadalomban nem lenne - de van - előítélet a cigánysággal szemben.)

A cigányság szocializáltsága tekintetében történelmi léptékben van lemaradva. S mivel az iskolát nem szabad kiszakítani a társadalomból (minden ilyen kísérlet kudarccal végződött eddig), ott is kezelni kell, kezelni "illik" a kérdéskört.

A szakma felzárkóztatási programról beszél, ha a cigány gyerekek iskolai helyzetével kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe. Én inkább az esélyegyenlőség megteremtéseként minősítem ezeket az intézkedéseket, szükséges cselekedeteket, lépéseket. Mindenekelőtt azokat az  alapelveket kívánom összeszedegetni, amelyek mentén haladva eredményesek lehetünk a pedagógiai álcával elfedett szocializációs tevékenységkörben.

Az egyik fontos alapelv, hogy mindig a valóságos helyzetből és nem a ködképekből kell kiindulni. A cigány gyerekek többsége csak úgy jut el az óvodához, ha szüleik helyi támogatást kapnak ehhez. Amennyiben valamilyen helyileg módosult cigány dialektust tekint anyanyelvének a cigányság, akkor az óvodapedagógusokra és később az első iskolai évfolyamok pedagógusaira aránytalanul nagy teher hárul, ha "teljes létszámú" osztályokkal kell foglalkozniuk (legyenek azok mindannyian cigányok vagy részben magyarok, illetve magyar anyanyelvűek is). A fogalomkincs szűkössége, a szocializációs elmaradottság felszámolására tett erőfeszítések nagysága mind amellett szólnak, hogy ha sikeresek akarunk lenni nevelő-oktató munkánkban, kis létszámú cigány osztályokat célszerű az első iskolai évben létrehozni. A cigány ajkúak és a magyar ajkúak együttes nevelése is feszültségeket hordoz magában, míg az egyik lelassul a fejlődésében, a másik sorsa óhatatlanul a leszakadás lesz.

A másik fontos alapelv, hogy az iskolai felzárkóztató intézkedések ne csak oktatási és nevelési jellegűek legyenek. Ezekkel ugyanis aligha érhető el a lemaradás okainak a felszámolása. Bár a tüneti kezelés nem fölösleges, mégis úgy vélem, hogy gondozási program nélkül a felzárkóztató iskolai tevékenység eredménytelen. Ha a fenntartó és/vagy az önállóan gazdálkodó iskola anyagilag nem teremti meg azokat a gondozási feltételeket, amelyeket a jobban szocializált családok gyermekei már természetes feltételrendszerként élnek meg, nem ugyanazt érti majd a tanító és a kisdiák ugyanazon fogalmakon. Ebbe a gondozási-támogatási struktúrába beletartozik a vízöblítéses vécé használatától a fogmosás "oktatásán", a tisztálkodási és öngondozási készségek kialakításán keresztül a tanszerekkel és gyakran az élelemmel való ellátásig sok minden.

Az iskola nem szociális gondozási központ, ám ha eredményeket akarunk elérni, ezen az úton juthatunk közelebb a célhoz. Ha egyszerűen csak iskolai kérdésként kezeljük a dolgot, akkor többnyire sikertelen, bukásai miatt többször is közösséget váltó, iskolai kötődésekkel nem rendelkező gyerek lesz az eredmény. Éppen a NAT követelményrendszere kapcsán gondoltam arra, hogy alkalmazható-e bármilyen standardizált mérce mondjuk a hagyományos nevükön sátoros cigányoknak nevezett vagy a jobban modernizálódott magyar ajkú cigányság gyermekeire egységesen vonatkoztatva. Aki anyanyelvének hangjait sem úgy képzi, mint magyar anyanyelvű társa, helyesírási tudásában mérhető-e ugyanazon mércével. Az eltérő ütemben haladó gyermekekkel saját ütemük szerint kell haladni. Azzal ugyanis csak árthatunk, ha nem vesszük figyelembe a realitásokat, s valamiféle Prokrusztész-ágyba kényszerítünk minden gondot, csak azért, mert ez az ágy a legolcsóbb a bútorboltban, vagy mert a politikusok azt mondják, hogy ezt kell vásárolnia az iskolának. A pedagógiának megoldást kell találnia a problémákra, míg a politika beérheti a magyarázatokkal is. Mindent összevetve az a véleményem, hogy ne a politikai hangulatkeltés határozza meg a módszerek megválasztását, hanem a feladat. Ha a cigány osztályokkal vagy a kis létszámú csoportokkal jobb eredmények érhetők el, ha a külön út szakmai szempontból szükséges, azt kell választanunk.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a cigány családokat az átlagos magyar családokénál erősebb érzelmi kötődés fűzi össze. Pontosabban erősesbbnek tűnik. Bármilyen valós vagy vélt sérelem esetén beindul a reakció, s a család a megbántott, megrövidített gyermek védelmére kel. A realitásokban gondolkodó nevelőtestületeknek megfelelő kezelési eljárásokkal, átgondolt módszerekkel kell rendelkezniük az efféle érzelmi rohamok lecsillapítsára. Az önállósodó iskolának a cigány szülővel is kapcsolatokat kell keresnie, kiépítenie. Akár külön cigány szülői munkaközösség életre hívásával is.

Az iskola régi szövetségese az egyház. Az oktatás valaha a szervezet kebelén belül bontakozott ki Magyarországon éppúgy, mint a középkori Európában. A hit és a tudomány egykori házassága már felbomlott, s a tudományhoz jobban húzó oktatás is kinőtte a bölcsőt, de a közös dajka, az egyház máig őrzi az iskolához fűződő kapcsolatait. A motiváció erősítésében az iskola is fölhasználhatja azt a lelki hatóerőt, amelyet a hit adhat annak az embernek, akinek ilyen kötődései vannak.

Úgy vélem, hogy az egyre szaporodó módszertani segédanyagok, útmutatók, a létszámukban is megsokszorozódott cigányoktatási szakértők és szakreferensek áldásos munkája ellenére a magyarországi cigányoktatás kitaposatlan út (inkább ösvény), amelyen alig vannak tájékozódási pontok. Azok az iskolák, legfőképp kisiskolák, amelyek szembesülni kénytelenek ezzel a feladattal, nincs miből válogassanak, nincsenek olyan helyzetben, hogy maradéktalanul vagy csak elfogadhatóan eleget tegyenek feladatuknak. Munkájukat csak nehezíti a problémát át nem látó politika. Az iskolák magukra hagyatva képtelenek arra, hogy kinyomdokolják ezt az utat. Hiányzik hozzá a pénz, a szakértelem és általában a helyi közösség támogatása. Tenni, cselekedni azonban akkor is kell, ha még csak tanuljuk ezt a szakterületet.

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.