wadmin | 2009. jún. 17.

Olyan sorozatot indítunk el az alábbi két interjúval, amelyben tudósok mondják el véleményüket az oktatás fontos kérdéseiről.
Az etológus professzor szerint az iskolának olyan ismereteket kell közvetítenie, amely erősíti a gyerekek nemzeti identitását, és egyszersmind közelebb viszi őket a közös európai kultúrához. Csányi Vilmos a mai iskola egyik legfontosabb problémájának azt tartja, hogy nem akar igazán tudomást venni arról, hogy rosszul szocializált gyerekek kerülnek a falai közé elsősorban azért, mert a családok zöme nem jól látja el szocializációs funkcióit. Az interjú egyik fontos gondolata, hogy az iskola csak akkor tud hatékonyan ismereteket és értékeket közvetíteni, ha meleg érzelmi légkört, valódi közösséget is teremt.

„…lassan a nyelven kívül már nincs közös hiedelem, amely a társadalmat egyesítené”

Beszélgetés Csányi Vilmos akadémikussal, a Magyar Etológiai Társaság tiszteletbeli elnökével

Európai identitás és magyar kultúra

Az Ön írásaiban olvashatunk arról, hogy napjainkban az egyszemélyes kultúrák olyan közösnek tekintett értékek mentén, mint amilyen például a környezetvédelem, új csoportidentitásokat hozhatnak létre akár az egész emberiség szintjén. Mindazonáltal a globalizáció magában hordozza az uniformizálódás lehetőségét is. Mit gondol, az európaiságnak van-e kohéziós ereje a globalizáció konformizmusveszélyével szemben?

A kultúra alapja egy közös hiedelemrendszer, közös narratíva, amelyet a kultúrához tartozók többsége elfogad, elhisz, lehet róla beszélni, fel lehet idézni. A közös kultúra alapja egy olyanfajta kommunikáció, amely megteremti a közös hiedelemrendszert az egymást követő generációk szocializációja során. Akkor beszélhetünk közös kultúráról, ha a hiedelmek elfogadottságának a mértéke bizonyos szintet elért. A magyar rendszerváltással az eddig közösnek tekintett hiedelmek esnek szét, mert millióan hisznek különböző dolgokban, és lassan a nyelven kívül már nincs közös hiedelem, amely a társadalmat egyesítené. Európának e közös hiedelemrendszert kell megteremtenie. Nemzetközi tudományos konferenciákon mi, természettudományi kutatók könnyen megállapítjuk, ki amerikai, ki európai. Mindegy, hogy dán, svéd, holland vagy angol, de európai. A különbség pontosan az említett közös hiedelemrendszer alapján formálódik. Az európai másfajta irodalmat olvas, és olyan történelmi ismeretei vannak, amilyenekkel az amerikai nem rendelkezik. Továbbá az európai kultúrában a különbözőséget, a különböző nemzetek, kultúrák saját értékeit és nem a hatékonyságot tartjuk fontosnak. Egy amerikainak az a fontos, hogy minden gyorsan, precízen történjen: az amerikai kultúrában van egyfajta öncélúság a hatékonyság hajszolásában, ami az európaiban nincs jelen. Ennek ellenére úgy látom, az európai kultúra messze van még attól, hogy a közös narratíva olyan szintű legyen, hogy az iskolába járó gyerek úgy gondolja, ő ember, európai, magyar – ebben a sorrendben; érezze, hogy ő megkülönböztethető a világ többi részén élő embertől. Néhány generáció munkája kell ahhoz, hogy az Európában élők előbb-utóbb megtalálják azokat a közös értékeket, amelyek a közös hiedelemrendszer részeivé válnak.

Magyarországon a magyar kultúra egyrészt arra törekszik, hogy átvegye a közös értékeket. Sehol annyi irodalmat nem fordítanak nemzeti nyelvre, mint nálunk. Nemzeti kultúránk másik törekvése eljuttatni értékeinket a többiekhez, hogy azok bekerüljenek a közös hiedelemrendszerbe. Ha nem is rohamléptekkel, de közeledünk ehhez a célhoz, bizonyos gátak itt is felszabadultak. Kertész, Esterházy, Nádas, Márai betörtek a nyugati olvasók képzeletvilágába. Kezdünk hozzáadni ehhez a kultúrához, és nagyon fontos lenne, hogy a történelmi folyamatok és a világkép értelmezésében olyan dolgokat tanítsunk a gyerekeknek, és olyannal járuljunk hozzá a közös kultúrához, amit a közös kultúra befogad. A szittya mítosz kedvező európai recepciójának kevés az esélye, csak arra jó, hogy elzüllessze azt, ami közös eddig kialakult. Nagyon komoly munkát kell végeznünk, ki kell válogatnunk azokat a nemzeti értékeket, amelyek tényleg alkalmasak arra, hogy a nemzeten meg az európai közösségen belül is a hiedelem részei legyenek.

Professzor úr úgy fogalmazott, hogy meg kell teremtenünk a közös kultúrát. Vannak olyan vélemények, hogy már létezik egy közös alap, egy egységes európai kultúra, amely legalább kétezer éve, sőt régebben kialakult, ha visszatérünk az antikvitás korához.

A közös hiedelemrendszer nem egyik napról a másikra alakul ki. Európának van egy hiedelemrendszere, amely megkülönbözteti a többi kultúrkörtől, de én nem látom elég fejlettnek ahhoz, hogy erős identitást adjon. Egy folyamatnak a közepén vagyunk, amelynek a vége a sajátos, sokszínű európai kultúra, amelyben nincsenek gazdasági és politikai határok, sok nemzet alkotja, vannak ismert közös értékei, amelyeket tanítanak az iskolában.

Az amerikai kultúra kapcsán említette a hatékonyság elvét, amely erőteljesen megkülönbözteti ezt a kultúrkört például az európaitól. Miket sorolna az európai értékekhez? Az európai politika gyakran a szolidaritást hangsúlyozza a versenyképesség mellett…

Az amerikai kultúra egyértelműen az egyének versenyén alapul. Ezt az emberi természettől nagyon különbözőnek, a tömegtársadalmak egyik jelenségének tartom. Az európai kultúra szerencsére még nem jutott odáig, hogy az egyéni versengést tekintse minden probléma megoldásának. Európában úgy gondoljuk, hogy nemcsak a legelső, hanem a milliomodik ember is polgár, neki is helye van az életben. Itt nem a gazdasági problémák megoldása az egyetlen és kizárólagos szempont, hanem a kultúra megtartása is. Sokszor emlegetik az európai agrárpolitikát, amelynek egyik hangsúlyos eleme az óriási szubvenció. Erre azért van szükség, mert az agrárium nemcsak a gazdaság egyik produkciós szelete, hanem kultúramegtartó közeg is. A kultúrát fizetjük, hogy megmaradjon. Ez így van jól, és én úgy gondolom, Magyarországnak is ez lenne az érdeke, nem látom ugyanis, hogy ez az érdek itt kifejeződne. Az uniónak olyan agrárpolitikát kellene folytatnia, amelynek elsődleges szempontja a mezőgazdasági kultúra megtartása. A vaj-, csirke- és gabonahegyek között nem azzal kell foglalkoznunk, hogy még hatékonyabban kellene ezeket előállítanunk, hanem azzal, hogy van egy nagyszámú népesség, amelynek ez megszervezett életet, munkát jelent, azzal az érzéssel párosulva, hogy ő jó tagja a közösségnek.

Az iskolán múlik elsősorban, hogy kialakul-e egy európai identitás és kultúra, amelyet majd minden európai a magáénak gondol. Az iskola dolga, hogy ezt megalapozza a szocializáció adott szakaszában. Ugyanakkor egy közös hiedelemrendszer hosszú viták során alakul ki. Nem olyan módon, hogy majd összeül egy bizottság, és egyik napról a másikra kijelöli, mi kerüljön bele, mert azzal nem mindenki fog egyetérteni. Ez hosszú folyamat, ezt állandóan napirenden kell tartani, vitatni, kontrollálni a civil oldalról, hogy szerepelnek-e benne azok a hiedelmek, ismeretek, amelyeket fontosnak tartunk.

A folyamat azért hosszú, mert organikus, vagy pedig azért, mert érdekek ütköznek benne? A következőre gondolok: az európai alkotmányt különböző okokból nem fogadták el, például problémát jelentett, hogy a preambulumban a zsidó-keresztény kultúr- és vallási körre mint közös alapra szerettek volna hivatkozni.

Azt hiszem, ez gyorsan meg fog változni. Nem sokkal utána ugyanis történt néhány olyan esemény, amelynek az ismeretében másképp döntöttek volna. Történelmi tény, hogy a zsidó-keresztény vallásnak alakító szerepe volt az európai kultúrában, ezt letagadni, kirekeszteni vagy azt mondani, hogy van néhány millió iszlám hitű ember, és őket ez sérti, nem egészen állja meg a helyét. Pontosan arról van szó, hogy ki kell alakítani azokat az elemeket, amelyekkel mindenki egyetért.

A biológiája miatt is hosszú folyamat: minden szocializáció eredménye végítéletként jelenik meg az ember életében, minden ember azt gondolja, hogy amit ő jónak tart, az a legjobb. Aztán jönnek generációk, amelyek másképp szocializálódtak, és akkor más lesz jó. Hangsúlyozom, akkor sikerül a közös kultúra megteremtése, akkor lesz élő, ha hozzájárulunk, és elősegítjük azzal, hogy elmondjuk a véleményünket. Vannak a társadalomban széles körben elfogadott, véleményt formáló emberek, akik ezt megteszik, és akkor idővel, megint hangsúlyozom, hogy néhány generáció alatt, a közös értékrendszer és közös kultúra kialakulhat. Ez nem egyszerű dolog.

Az iskolai és a társadalmi szocializáció viszonyáról oktatáspolitikai következtetések

Beszéljünk kicsit a közoktatás feladatrendszeréről abból a szempontból, hogy milyen szerepe van a szocializációban a mai iskolának! Hogyan függ össze az iskolai siker és a társadalmi siker?

A végéről kezdem, mert csak egy ismert tényt szeretnék említeni. Köztudott, hogy az iskolai eredmények és az életben mutatott eredmények között nincs korreláció.

Egyáltalán nincs?

Egyáltalán nincs. Az iskola teremt egy közösséget, egy olyan zárt rendszert, amelyben szabályok vannak, amelyeknek meg kell felelni. De semmi biztosíték nincs arra, hogy aki ezekben kiváló, az életben is kiváló lesz. Sok kutatás ezt mutatja. Ez a vége a kérdésének, folytatnám az elejével. Az iskola nem régi intézmény. A természetes közösségekben élők az ősidőkben a munkájuk közben oktatták, nevelték a gyerekeiket, vagyis a család együtt dolgozott, és a gyerek ott sajátította el a nyelvet, a különböző munkafogásokat, a szabályokat, a rítusokat. Egy archaikus közösségben tökéletes összhang van a szocializáció és az élet között, mert a gyerek az életfolyamatokban szocializálódik. Az iskola a modern társadalom találmánya, és azzal kezdődik, hogy a közösségek gyorsan, hatékonyan szeretnék néhány olyan alapismeretre megtaníttatni gyerekeiket, amelyekben a kultúra gyors változásai miatt maguk is járatlanok. Az, aki tudott írni, olvasni, húsz gyerekkel megpróbálta gyorsabban és hatékonyabban elsajátíttatni ezt a tudást, de mindez nem változtatott a szocializáción, mert az továbbra is a családban és a közösségen belül történt. A szerény kezdet után az iskola gyarapodott, egyre többfélére akarták a gyerekeket megtanítani, és lassan a nádpálcás tanítókat felváltották a kulturális dominanciával rendelkező, művelt tanárok. A fejlett világban az iskola mintegy százötven éve kötelező lett, legalábbis alapfokon, és egyúttal elkezdődött a funkciójával kapcsolatos kálváriája is. Kialakult egy olyanfajta elképzelés, hogy az iskola tudásátadó intézmény. A családból jön a tanulásra motivált, egyébként tökéletesen szocializált gyerek, aki az iskolában hátratett kézzel hallgatja a kulturálisan domináns tanárok előadását, és csodálatosan átvesz mindent. Ez nagyon szép elképzelés, de a kulturális dominancia megléte nélkül nem valósul meg a tanulási folyamat. Zárójelben jegyzem meg, nemcsak az ember, hanem a majmok is a domináns egyedtől tanulnak. Ennek sok evolúciós értelme volt, mert a domináns személyiségek már vitték valamire az életben, tehát tőlük főleg jó dolgokat lehetett tanulni, az a kis szemüveges tesze-tosza majmocska pedig saját maga is inkább támogatásra szorulna, nemhogy tőle lehetne valami hasznosat elsajátítani. Ez az embernél is így van! Apjuktól, szüleiktől, a felnőttektől szívesen tanulnak a gyerekek. Ám az majdnem reménytelen, amikor a dominanciáját elvesztett vagy azt megszerezni nem tudó személy akarja őket valamire megtanítani.

A kulturális dominancia megléte a gyerek szemében független a tanár tudásától? Személyiségjegyekre gondol?

Lehet a tudásától valamennyire független. A dominanciát meg lehet úgy szerezni, hogy az ember egy pálcával veri a gyerekeket, akik félnek tőle, így dominánssá válik a szemükben, noha ez nem kulturális dominancia, hanem erőszak következménye. Megtanulják a tananyagot, mert muszáj. Ha azonban ő egy kulturált, nagy tudású, gyerekekhez értő személyiség, aki ha belép a terembe, csönd lesz, figyelnek rá, és mintát szolgáltat nemcsak azzal, amit előad, hanem a viselkedésével, az életével is, akkor pálca nélkül, erőszak nélkül is szívesen tanulnak tőle. Ha visszagondolunk arra, hogy az iskolában melyik tanártól tanultunk könnyen, és melyiktől nem tanultunk semmit, kiderül, hogy a különbség a dominanciaviszonyokban van. Ez az ember biológiai tulajdonsága. Ettől nem tudunk megszabadulni. 1945 előtt alapozni lehetett a tanár kulturális dominanciájára: egy gimnáziumi tanár el tudta tartani a családját, alkalmazottat tarthatott, és volt pénze arra, hogy tudományos lapokat olvasson, esetleg cikkeket írjon. Mindenképpen alkalmas volt hivatásának a betöltésére. Ma más a helyzet, kicsik a fizetések, a tanárok, tanárnők agyonhajszoltak, a dominancia hiányzik. Kulturálisan domináns az a tanár, akit megbecsülnek, jól fizetik, legalább az orvosi kaszttal azonos szinten él, nagy szaktudása van, anyagilag is megengedheti magának a nagy könyvtárat, a jó számítógépet, a nyelvek tanulását, a nagy utazásokat. Ha ilyen lenne a tanárok helyzete, akkor a legkiválóbb fiatalok mennének tanárnak, mert ez sikerpálya lenne. Ugyanakkor az, aki az iskolában kulturálisan domináns személyiség, a civil életben is az, és ma ez a szülőkkel és az iskolafenntartókkal való elkerülhetetlen konfliktusokhoz vezet. A kulturálisan domináns személyiségek menekülnek az iskolából. A kérdés alapja a pedagógiai pálya anyagi megbecsülése. Sajnos a politika képtelen generációnyi időtávlatokban gondolkodni és működni, tehát a kulturálisan domináns tanár ritka, és a teljesen elnőiesedett pedagógiai szakmákban bajosan lehetne gyorsan kialakítani.

De a fő probléma az, hogy az iskola nem vette észre, hogy nem szocializált gyerekek lépnek a falai közé. A gyerek a családban ritkán kapja meg a normális szocializációjához szükséges szeretetet, érzelmi stabilitást, állandó szülői figyelmet, minta- és példaadást a számára domináns személyektől. A szülők dolgoznak, munkájuk olyan bonyolult, hogy a társadalom a gyerekeket kitiltotta a munkahelyekről, tehát a tradicionális domináns személyektől való tanulás lehetőségét elvette. A családon belül rengeteg probléma van. Családok felbomlanak, egy anyából vagy egy apából állnak. Az érzelemgazdag, harmonikus életet élő, konfliktusmentes család helyett a legjobb esetben is egyfajta szolgáltató intézménnyé torzul a család, ahol igyekeznek a gyerekek anyagi problémáit, táplálkozását, ruházkodását megoldani, és azt remélik, hogy a nevelést, a tudáselsajátítást majd az iskola végzi el. Az alapok tehát hiányoznak: a gyerekek motiválatlanul, viselkedési problémákkal, nem megfelelően szocializálva kerülnek az iskolába, ahová, mint egy ruhatárba reggel beakasztjuk őket, este átvesszük, és úgy gondoljuk, minden az iskola dolga: nevel, pótolja a korai szocializáció hiányait, továbbá megvalósítja annak a mérhetetlen sok és értelmetlen tudásanyagnak a hatékony átadását, amelyet az iskolaszervezők fontos tudásnak gondolnak. Ez rendkívül naiv és kártékony hiedelem. Az iskolának fel kellene fognia, hogy neki most nem csak racionális tudást kell átadnia, sőt nem is vagyok benne biztos, hogy ez lenne a fő feladata. Stabil, kiegyensúlyozott, motivált személyiség kialakítása a feladat, a 6–12 éves korosztály számára ez a legfontosabb. Az iskolának ma szocializálnia kell, érzelmi szempontból gazdag közösséget kell létrehoznia, ahol a gyerek jól érzi, otthon érzi magát, olyan emberek között van, akiknek a dominanciáját elfogadja. A dominancia azt jelenti, hogy szeretem, tisztelettel nézek rá, szívesen ülök mellette, szívesen megyek vele kirándulni, és fontosnak tartom, amit ő is fontosnak tart. Van olyan iskola, ahol ilyenek a tanárok, és vannak olyan osztályok, ahol ez megvalósul. De a modern iskolát általában nem ez jellemzi, mert általában azt képzeli, hogy a már fegyelmezettre nevelt és tanulásra motivált nebulóknak valamiféle racionális, hatékony tudást kell nyújtania, amelyet azok hátratett kézzel szépen elsajátítanak.

Az érzelmektől elválasztott, tisztán racionális érvekkel motivált tanulásra a felnőttek nagy része sem képes, nemhogy a 6–12 éves gyerek. Megfelelő tanulási motiváció csak jól szervezett, érzelmileg gazdag környezetben valósul meg, ha jelen vannak kulturálisan domináns személyek, akik a szülők helyét be tudják tölteni, képesek motiválni a gyerekek tanulását közös feladatok során, és mindahhoz értenek egy kicsit, ami ezt a korosztályt érdekli. Itt keveredik a tudásátadás és az, amit az iskola nevelésnek hív, az áthárított szocializációs feladat. Szerintem ezt a két funkciót szét kellene választani, az iskolának elsősorban családpótló szocializációt biztosító közösséggé kell válnia, és szervezetileg is elkülönülten vagy szervezeten belül is bizonyos esetekben adhatna tudást. Az én iskolám egy meleg, szerető, stabilis közösség lenne, ahová a gyerekek szeretnek járni, és ahol a közös rítusok elvégzésén és a közösen elfogadott szabályok betartásán kívül nincsenek speciális kívánalmak. Sok a közös akció, például kirándulás, mozi, múzeumok, közösségi gyakorlatok, a civil társadalom segítése. A közös akciók révén a gyerek megtanulhatná azt is, hogyan lehet valamit elintézni a társadalomban, milyen a társadalom szerkezete, hatalmi, szervezeti felépítése stb. Természetesnek venné, hogy nem azért kell tudnia írni és olvasni, mert ez kötelező, hanem azért, mert csak így tud kommunikálni a társadalommal, konkrét szüksége van rá. Megtanulna egy idegen nyelvet, nem azért, mert nyelvóra van, hanem mert egy angolul beszélő turistát körbe kell vezetnie a városban azzal az öt vagy tíz szóval, amit az előbb tanult, és igyekszik, hogy legközelebb már ötven szót tudjon. Ez nagyon gazdag, személyre szabott funkció, amely élesen különbözik attól, amit az iskola most ellát azzal, hogy osztályokba sorolja az azonos korú gyerekeket, ami már önmagában rossz lépés. Az archaikus társadalmakban ha a gyerekek véletlenül egyedül voltak, mindig különböző korosztályok voltak együtt, a dominancia természetesen ott is megjelent: tanulok az idősebb gyerektől, és ő boldogan tanít. De ha azonos korú gyerekeket kényszerítek egy helyre, akkor hosszú lesz az a folyamat, amíg a dominancia kialakul. A dominancia alapja lehet az is, hogy az egyik drogozik, erősebb, és veri a többit, és akkor kérdés, hogy mire tanítja a többit és miért. Az azonos korúak iskolai osztályokba sorolása biológiailag teljesen elrontottan folyik. Az én iskolámban a gyerek nagyjából olyan érzelmi viszonyok között élne, mint ahogy egy archaikus törzsben éltek. Barátai, nevelői vannak, egy kellemes közösség tagja, ahol mindenben segítenek neki. Néhány év alatt, miközben csak írni, olvasni, komputerezni és angolul tanulna, rájönne, hogy szüksége van bizonyos rendszerezett ismeretekre, és akkor mehetne az iskolám másik részébe, ahol modern oktatástechnikákkal rövid idő alatt megtanítanák valami hasznos dologra, amiből azután állami vizsgát tehetne. Lennének ilyen intézmények iskolán belül vagy iskolától teljesen függetlenül, ahol ezt a tudást meg lehetne szerezni. Amikor a diák úgy gondolja, hogy rendesen meg akar tanulni angolul, meg akar ismerni matematikai fogásokat, akkor beiratkozik egy tanfolyamra, ahol jó tanárok néhány hét alatt megtanítják neki a fizikát, biológiát, a motorokat, az elektronikát, bármit; persze egyikhez-másikhoz előismeretek kellenek, ezeket meg is lehetne szerezni gyorsan, hatékonyan. Ezzel megvalósulna a közösség és a kényszertanítás szétválasztása, a nevelés és az oktatás elkülönítése anélkül, hogy bármelyik is hátrányba kerülne, és az iskola közösségi része továbbra is biztosíthatná a szeretetet, a segítséget, az érzelmi stabilitást, amelyre a pubertáskor eléréséig minden gyereknek szüksége van.

Az oktatás mint tudásátadás feladatrendszeréről a szociális kommunikáció megteremtéséről és jelentőségéről

A közoktatásban megvalósuló tudásátadásban Ön mire helyezné a hangsúlyt: az ismeretek mélységére vagy a készségek, kompetenciák fejlesztésére?

Természettudománnyal foglalkozó szakemberként tudom, hogy az iskola harminc-negyven évvel mindig elmarad a tudomány aktuális szintjétől. Olyan tudást ad át, amely igazából értéktelen. Általában mindenki, aki iskolai tantervekkel, a „tudás” tartalmával foglalkozik, azt gondolja, hogy bizonyos műveleteket, megoldási mechanizmusokat és persze rengeteg adatot kell megtanítani, mert ez a tudás. Azok, akik már belátták ennek kétes értékét, valamiféle ködösen megfogalmazott „készségeket” szeretnének a gyerekekben kialakítani, amelyeket majd a nagy életben használnak. A két szélsőséges nézet hívei többnyire járatlanok a tanulás élettani folyamataiban. Itt van például a memoriter problémája. Az, aki adatokat akar tanítani, sokféle, kevéssé hasznos ismerettel töltené fel a gyerekek memóriáját. Aki csak készségeket akar kialakítani, azt gondolja, hogy a memória megterhelése káros a gyermeki szervezetre. Mindkét nézet hibás. Az ember memóriájának a kapacitása elképesztő méretű. Egy másfél-három éves gyerek gyakorlatilag egyetlen év alatt elsajátítja anyanyelvét, mert motivált erre a tanulásra. Tudjuk, hogy a memória éppen úgy trenírozható, mint az izmok, természetesen nem értelmetlen és haszontalan adattömeggel, hanem motivációt indukáló értelmes szövegekkel. Az iskolából kikerülők többsége nemcsak olvasni nem tanul meg rendesen, hanem egy történetet sem képes tisztességesen elmondani, mert nincs gyakorlata a hosszabb szövegek memorizálásában és elmondásában. Pedig ez könnyen megszerezhető képesség, régen ezt a mesemondással érték el. A kellően kiépített memória alapvető fontosságú a gyakorlati életben. A mesének, az irodalomnak, a történelemnek és a biológia leíró, természetrajzi részének kellene nagyobb szerepet kapnia az oktatásban. Ami a készségeket illeti, valóban fontosak, és szintén könnyen kialakíthatók, ha valaki tudja, hogy miről van szó. Ha megnézem, hogy mire van szükségem matematikából: felismerni a számokat, alapműveletekkel dolgozni, osztani, szorozni, ennyi a konkrét dolog, a többi az, hogy hogyan gondolkodom. Igazából egyfajta matematikai logikát kellene elsajátíttatni mindenkivel. Tudni kell egy feladatot elemekre bontani, az elemeket egymással valamilyen relációba hozni, tudni, mi az, hogy megoldás, ha lehet, eljutni a felbontásból és az elemekből valamilyen műveletek kijelölésével a megoldáshoz. Több esetben „alakítottam át” matematikusokat biológussá, és fantasztikusan gyorsan ment, sokkal gyorsabban, mint ahogyan egy biológus „elkészült” a maga módján. Sokkal eredményesebbek lettek ezek az emberek, mert az a logika, amelyet matematikusként elsajátítottak, hihetetlenül megkönnyítette nekik, hogy a biológia ismeretanyagát elrendezzék. A matematikai logika nagyon fontos, de egyáltalán nem fontos, hogy a másodfokú egyenletek megoldási képletét tudja, mert ha arra szüksége van, megnézi egy könyvben, az interneten, vagy megkérdez valakit. Egy probléma részekre bontása, a megoldások keresése és a különböző szintek újbóli integrálása jelenti a szükséges készséget. Egyébként ezt már szerencsére a matematikával foglalkozó pedagógusok jórészt felismerték.

Az iskolai tudásanyag összeállításának problémája az is, hogy megváltoztak a tudásforrások. Száz évvel ezelőtt az iskola, az egyetem volt az ismeretek legkomolyabb forrása, ha valaki meg akart tanulni valamit, csak itt tehette. Napjainkra ez teljesen megváltozott. Magyarországon a tévénézés átlaga eléri a napi öt órát. Televíziót a gyerekek is néznek, ez műveltségük alapforrása, és ehhez gyorsan zárkózik fel az internet. Tehát nem tiszta lapra ír az iskola! Sokféle és zavaros tudás van a fejekben, és ez nemcsak helyet foglal, hanem a motivációt is csökkenti. Minden iskolának először pontosan tájékozódnia kellene arról, hogy miről mit tudnak a tanulók, és csak a felmérés után szerkeszthetné meg a tananyagot, amely egyre inkább ismeretszervező és nem ismeretadó lesz. Ez olyan kihívás, amelynek a hagyományos iskola képtelen lesz megfelelni, mert ehhez olyan pedagógia szükséges, amely nem a nulláról való építkezést tekinti céljának, hanem a meglévő ismeretek elrendezését, kiegészítését, fejlesztését, természetesen a gyerek motivációi alapján, mert egyiket ez érdekli, a másikat az. Egyáltalán nem tartom problémának, ha a gyerek úgy kerül ki az iskolából, hogy csak a szépirodalom érdekli.

Korábban azt mondtam, hogy a különböző kutatások szerint nincs összefüggés az iskolai és az életben elért eredmények között. Természetesen felvetődik a kérdés, akkor minek járunk iskolába, és miért tanulunk olyan sokat. A készségek és az ismeretek elsajátításán túl a tanulásnak van egy harmadik funkciója, amelyről alig esik szó: lehetővé teszi az azonos tudásúak közötti kommunikációt. Az iskolai tananyag, bármilyen is, segít a szociális kommunikációban. A nagy életbe kerülve az tud gyorsan eredményt produkálni, sikeres lenni, aki megtalálja azokat a közösségeket, embereket, akik kultúrájukban, hiedelemrendszerükben, eszközeikben hasonlóak hozzá, aki képes kommunikálni saját tudását, és képes fölismerni, hogy ki tartozik oda. Egy szabolcsi húszéves fiúnak, aki a társadalom legaljáról jön, nem az a problémája, hogy nem elég értelmes, esetleg nem hajlandó erre vagy arra, hanem az, hogy „nem tud beszélni”: ha megszólal, azonnal tudják, honnan jött, hova tartozik, és bezárulnak előtte a lehetőségek. Az ő életproblémája alapvetően kommunikációs probléma, azt kellene kommunikálnia, hogy egy pesti értelmiségi társaság része, és akkor megnyílnának előtte a lehetőségek, és pillanatok alatt olyan helyen lenne, ahol eredményt tud elérni. Ebben segít az iskola, anélkül, hogy különösen érdekelné, legalábbis amíg voltak közös tantervek és közös elképzelések arról, hogy mit kell az embernek az iskolában megtanulnia.

A társadalomban élő ember számára nagyon fontos, hogy felismerje azokat, akik hozzá hasonló műveltséggel rendelkeznek, és maga is képes legyen csatlakozni egy közösséghez az ott szükséges kommunikációs készségek révén. Az iskolai ismeretek, mint ahogy a fiatalkorúakat magában foglaló mindenfajta közösség ismeretei is, a társ felismerését szolgálják. A közös ismeretanyagú csoport információval és más egyéb módon is segíti tagjait. Nagyon jól lehet ezt látni, amikor a tananyag hirtelen megváltozik. Néhány év múlva az új anyagot elsajátított generáció sokféleképpen elkülönül a többitől. Arról ismerem fel a közösségem tagjait, hogy ugyanazt tanulták, mint én, és ez kapcsolatot teremt. Erre Amerikában jöttem rá, amikor Ford-ösztöndíjjal egy hathetes amerikai kultúra- és nyelvtanfolyamon vettem részt a Columbia Egyetemen. Huszonöten voltunk magyarok a legkülönbözőbb tudományterületekről, és három-négy nap alatt rájöttünk, hogy óriási különbség van köztünk és az amerikai kollégák között. Mi ismerünk verseket, könyveket, olvastunk írókat, tudjuk, hogy hol van Bukarest, amely nem Budapest. Így van ez a társadalmon belül is; ha egy idegennel találkozik az ember, akkor öntudatlanul is olyan kérdéseket tesz föl, olyan dolgokat mond, amellyel azt teszteli, hogy ki az illető, milyen kultúrközösségnek a része. A szimpátiája attól függ, hogy azonosságot vagy valamilyen nagy különbséget talál. Az iskolai képzés az irodalom segítségével, a mesék, versek, regények bemutatásával és egy részük memorizáltatásával segítheti az embereket a társadalomba történő beilleszkedésben, a kapcsolati hálók kiépítésében és működtetésében. Ezt tudatosan kellene építeni. Legyen, ahogy az előbb a kultúráról mondtam, egy közös hiedelem, közös narratíva, amelynek az elemeit nagyjából mindenki elfogadja. Az iskolának is közös narratívája kell legyen az életről, a kultúráról, a világról. Ennek vannak hagyományos kulturális elemei: írók, költők és a szövegeik, és vannak idetartozó természettudományi ismeretek. Annak, hogy valaki a citromsavciklust az iskolában tanulja meg, az égvilágon semmi értelme nincsen. Csak akkor van értelme, ha minden iskolában mindenkinek megtanítják. Mert akkor arról ismerem meg a saját nemzedékemet, hogy a citromsavciklust megtanulta, aminek semmi értelme nincs, de tudom, hogy ők is akkor jártak oda. Én bőkezűbb lennék az irodalommal és a művészetekkel az iskolában.

Értékek és érdekek konfliktusáról az iskolában

Mi történik abban az esetben, ha a családi szocializáció stabil, erős, és konfliktusba kerül az iskolaival? Úgy veszem ki a szavaiból, hogy egy ideális pedagógia esetében az iskola közvetítené azokat az értékeket, amelyeket a társadalom elfogad. Melyek ezek: egy alkalmazkodó, elfogadó, együttműködő vagy egy inkább individuális, versengő magatartásforma?

Én azt hiszem, hogy mind a kettő. Tehát nem lehet ezt vagy azt előnyben részesíteni. Illusztrációképpen elmondom, amikor a fiam iskolába járt, hogyan oldottuk meg ezt a problémát. Az iskola általában úgy gondolja, hogy a szülőnek az ő pártján kell lennie, és ha a gyerek valami rosszat követ el, akkor beleírnak az ellenőrzőjébe, vagy szülői értekezleten értesítik erről a szülőt. És a szülőnek kutya kötelessége otthon ráncba szedni és megdorgálni a gyereket. A mi véleményünk az volt, hogy nekünk elsősorban szeretni kell a gyereket, és ha neki gondja akadt az iskolában, akkor segítünk neki abban, hogy ezt megoldja. De szó sincs arról, hogy ezért nem szeretjük, pláne megbüntetjük, mert neki valamelyik tanárral konfliktusa támadt az iskolában. Amikor a gyerek hazajött, már az ajtóban mondta, hogy mi történt, és miután soha nem intettük meg azért, amit csinált, mindent őszintén elmondott. Én már nem befolyásolhatom, hogy kivel barátkozzék, legfeljebb véleményt mondhatok róla úgy, hogy legközelebb is bizalommal legyen irántam, és elmondja, mi történt. Az ember nincs az iskola pártján, hanem próbál reális képet adni az iskoláról. Nem biztos, hogy mi egyetértettünk a tanárnővel, de megmagyaráztuk a gyereknek, hogy most próbáljon meg ebben a helyzetben helyt állni. És a gyerekek képesek arra, hogy elfogadják ezt a kettősséget.

A szocializációs értékkülönbségek megléte esetén a gyerek megtanulja, hogy a világ sok részre oszlik, a mi véleményünk a világról ez, az iskoláé meg az, egy másféle csoporté amaz. Tehát megtanulja, hogy sokféle vélemény lehet, és nem kell feltétlenül a saját véleményét ráerőszakolnia másokra, és nem kell elfogadnia mások véleményét, ha azzal a család nem ért egyet. Természetesen vannak bizonyos alapértékek, amelyekben nincs mese! Az, hogy egy gyereket kínozunk az osztályban vagy nem, az nem választás kérdése. És ilyenkor nem elég, hogy csak messziről nézem az eseményeket, hanem állást kell foglalnom! A nézetek különbözősége az erkölcsi kérdésekre már nem terjed ki. A gyerek fel tud nőni az alapértékek megkérdőjelezhetetlensége mellett annak tudatában, hogy vannak egyéb nézetkülönbségek. Teljesen normálisan szocializálódik, ha a családi és az iskolai szocializáció konfliktusa csak a nézetkülönbségek konfliktusára vezethető vissza és nem az alapértékekére.

Olyan esetekre kérdeznék rá, amikor alapértékek is különböznek. Naponta találkozunk ezzel különösen olyan iskolákban, ahová a gyerekek a maradékelv alapján kerülnek be. Itt sokkal komolyabb konfliktusok vannak a szülői ház – ha van ilyen –, mindenesetre a szülők és az iskola között. Az iskolai szocializációnak van-e ereje ilyen esetekben is, mert gyakran agresszióba torkollnak ezek a konfliktusok.

Ezek sajnos reménytelen esetek. A lányom egy ilyen szakmunkásiskolába járt különböző okok miatt. Örök életemben bánni fogom, hogy odaküldtem. Tudniillik az iskola, a diákok, a tanárok és a szülők együtt egy masszív lumpen tömeget képviseltek rájuk jellemző hiedelmekkel, nézetekkel és értékekkel. És én ettől nem tudtam megóvni a lányomat. Negyvenéves korában is ezt a társaságot keresi, most külföldön él, közöttük érzi jól magát. Az ott jellemző nyelv, kultúra és kommunikáció odanyomta őt egy társadalmi réteghez, és nem volt elég a szülői ház, hogy ettől távol tartsa őt. Én akkor még sok mindenről nem tudtam… és én voltam a hibás abban, hogy ez bekövetkezett.

Azt gondolom, hogy bizonyos alaphelyzetekben az iskolának fel kell vállalnia a konfliktust a szülői házzal szemben is, mert sajnos a család már régen nem az, aminek lennie kellene. A szülőnek nincs különösebb mentsége arra, hogy miért ragaszkodik valamilyen nacionalista, fasiszta vagy éppen újgazdag nézethez. Ez olyan konfliktus, amelyben az iskola pártján állok. A társadalomnak vannak alapértékei, amelyeket többé-kevésbé meg lehet fogalmazni, és ehhez az iskolának ragaszkodnia kell, még ha konfliktussal jár is! A baj az, hogy az ilyen típusú iskolákban a tanárok is „válogatottak”. Az iskola úgy kezeli ezt a problémát, hogy maga is lesüllyed, sajnos. Ez nagyon komoly dolog.

Az lenne az ideális, ha a közoktatás többé-kevésbé egységes lenne egy állandó, jó színvonalon működő iskolarendszerrel? Vagy válasszuk ki a tehetségeseket, és számukra elitképző, tehetséggondozó iskolákat szervezzünk, az átlagos gyerekek számára pedig általános, egységes oktatást nyújtó iskolákat hozzunk létre?

Itt ellentétes érdekek ütköznek, és nagyon nehéz igazságot tenni. Ha nem a saját gyerekemről van szó, azt mondom, hogy minél tovább járjon egy általános és egységes oktatást nyújtó iskolába, mert így a közös kultúra könnyebben alapozható meg. Ha a saját gyerekemről van szó, akkor azt mondom, hogy keresek egy olyan iskolát, ahol majd valamilyen különleges oktatásban részesül. És ez teljesen természetes dolog. Amíg nem megoldható, hogy minden magyarországi iskolában azonos, jó színvonalú oktatás folyjon, addig ez megoldhatatlan marad. Nem vagyok híve a mai iskolát jellemző sokszínűségnek. Úgy érzem, hogy a közös kultúra kimarad belőle. Én csak akkor engedném meg, hogy egy iskola speciális dolgokkal kísérletezzen, ha garantálja, hogy a közös anyagot megtanítja a rendelkezésre álló idő hetven százalékában. Ez egy kis ország, itt van értelme annak, hogy közös tantervek és közös irányítás alatt sajátítsanak el irodalmi, természettudományi, társadalomismereti tudást. Miután a szülők és sokan mások ragaszkodnak ahhoz, hogy legyenek elit és más különleges iskolák, ezt nem lehet megtiltani. De a harminc százalék terhére és minél később kell megvalósítani a speciális képzést. A különleges iskolák indítását 12-14 éves kor után tartom lehetségesnek, mert a személyiség döntően ekkorra épül ki. Jól működő európai iskolarendszerek egységes követelmények mentén, azonos tantervek alapján jöttek létre, és ott kisebb szerep jut a különlegességnek. A pubertáskor után már semmi akadálya sincs annak, hogy valaki különleges képzést kapjon. A tudásátadás periódusának meg a szocializációnak közel azonos idejűnek kell lennie legalább 14 éves korig, utána volna értelme különleges dolgokkal foglalkozni.

Sajnos versengés alakult ki a szülői ambíciók és az iskola lehetőségei között, és ez nem mindig egészséges. Azoknak a gyerekeknek, akik elkülönült iskolákba, kis közösségekbe járnak, és mintegy kiszakadnak a közös kultúrából, lehetnek kiváló eredményei azon a területen, amelyből a speciális képzést kapják. Ugyanakkor a társadalom egészét nézve az ilyen oktatás előidézheti azt, hogy a társadalom egyénekre bomoljon, és ne legyen kontaktus az azonos generációk tagjai között. Én ezt sokkal nagyobb bajnak tartom, mint azt, hogy egy vagy két gyerek nem kapja meg a számára legfontosabb különlegességet.

A természettudományi oktatásról

Mit gondol a munkaerő-piaci kompetenciák megjelenítéséről a tantervi struktúrákban? A közoktatás feladata ez, vagy egy későbbi tanulási szakaszban kell megvalósítani?

Ez egyáltalán nem a közoktatás feladata. Arról van szó, hogy különböző bürokraták másvalakivel akarják megoldatni a saját feladataikat. Nem hiszem, hogy az alsóbb fokú iskolákban valamilyen mesterségre vagy egyébre kell felkészíteni a gyereket. Problémamegoldásra, a tudatos tanulásra kell felkészíteni őket, meg kell ismerniük a világot, a társadalmat. Ezeket tartom fontosnak. Elképesztő, hogy milyen kevés társadalomismeret van az iskolában! A gyerek egy rövid, hatékony tanfolyam keretében el tudja sajátítani azokat az ismereteket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy esztergályos, cukrász vagy éppen könyvelő legyen. A gyerek gondolja azt, hogy én nagyon jól érzem magam ebben az iskolában, és ha nekem könyvelőnek kell majd lennem, akkor elmegyek egy tanfolyamra, ahol majd kitanulom azt, hiszen az iskolában megtanítottak tanulni, jegyzetelni, témákat szétbontani, összerakni, különböző anyag strukturálását elvégezni, bármilyen szakra kerülök, tudom, hogyan kell bánni a tudásanyaggal, így két-három hónap alatt el tudok sajátítani egy szakmát. A gazdaságnak azon igénye, hogy ilyen emberek legyenek, nagyon könnyen kielégíthető.

Nem áll fenn annak a veszélye, hogy az iskola így felszínes ismereteket közvetít?

Mindenkinek felszínes tudása van a tévé, az internet és egyebek miatt. Az iskolának nem tudást kell adnia, hanem készséget kell elsajátíttatnia. Azt, hogy tudjak kérdéseket feltenni, vagy ha nem tudok valamit, hol találom meg rá a választ, és ha megtalálom, mit kérdezzek. Mi az, hogy eredet, mi az, hogy definíció, mi az, hogy megfogalmazás, mi az, hogy bizonyítás. Az előző rendszerben részt vettem az akadémiai iskolai reformban, amikor egy átpolitizált tananyagot kellett modernebbel felváltani. A pedagógiában járatlan akadémiai társaság iszonyatos adattömeggel terhelte meg ezt a tananyagot, és olyan biológia-, fizika-, kémiatantervek és tananyagok születtek, hogy az egyetemi oktatást is felülmúlta időnként. Visszamenőleg is úgy gondolom, hogy ez akkor fontos volt, mert megtört az a bizonyos régi szisztéma. De nem az ismeretek túlhajszolása a fontos. Nem biológiát, kémiát, fizikát kell tanítani, hanem természettudományt. Természetesen fizikai, kémiai, biológiai példákon keresztül megtanítani a gyereknek azt, hogy milyen a tudományos gondolkodás. Olyan elemi ismereteket kell nyújtani, amelyeket ki tud egészíteni, ha szükséges. Az a lényeg, hogy legyen elképzelése arról, hogy mi a biológia, mivel foglalkozik, és ha valami jobban érdekli őt, utána tud nézni könyvekben, interneten. Ez egy technika, amelyet meg lehet tanítani. A technika elsajátítása a fontos az oktatásban, nem pedig maga az ismeret. A természettudománynak tudomásul kell vennie, hogy a tudomány specialitás, nem kell mindenkinek természettudósnak lennie, de mindenkinek legyen világképe arról, hogy a természettudomány hogyan dolgozik, és akkor könnyen rájön, ha szükséges, hogy hol van a megtévesztés, amikor egyesek telefonon „távgyógyítanak”.

Az erőforrások elosztása és a pedagóguspálya ellehetetlenülése

Az iskola nem tudja kellő intenzitással és eredményességgel kommunikálni a társadalom felé a szocializáció fontosságát. Az erőforrások elosztásakor az iskolának olyan kicsi rész jut, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a problémákat tisztességesen megoldja. Nem jól fizetett és tehetséges emberek kerülnek az iskolába, hanem olyanok, akik nem találtak maguknak jobb munkahelyet. Természetesen nem mindenkire vonatkozik ez, de érezhető a tendencia. Tanítottam biológusokat és biológia–kémia szakos tanárokat, húsz pont különbség van a két társaság között. A biológusok között tizenöt százalék nagyon tehetséges ember van, a tanárok között egy-két százalék. Mert ott a színvonal alacsonyabb. Nálunk az iskola nem vonzza a kiemelkedően tehetséges embereket. És erre nem lehet azt mondani, hogy világjelenség. Finnországban a tanári pálya az első helyen áll a népszerűségben, és a fizetések között is az orvosival azonos kategóriában van. Amikor a nyolcvanas évek közepén Finnországban gazdasági recesszió volt, a parlament harminc százalékkal azonnal megemelte az oktatási tárca költségvetését, mondván, bármi lesz is a megoldás, valamit tanítani kell. Egy parlament, amely gazdasági recesszió idején harminc százalékkal megemeli az oktatás költségvetését – ilyen országban szeretnék én élni. Magyarországon különösen gyenge és rossz az oktatás pénzügyi ellátottsága, és ez hihetetlenül ártalmas dolog. Teljesen elnőiesedett a pálya – az is baj lenne, ha el lenne férfiasodva. A gyerekeknek mindkét nemmel kapcsolatot, oktatási kapcsolatot kell tartaniuk, az az egészséges, ha ötven-ötven százalék a nemek aránya a tanárok között. Beszélhetünk mindenféle jó dologról, de amíg a társadalom szemlélete e téren nem változik meg, addig nem lehet komoly eredményt elérni. Az elit iskolák néhány ezer ember színvonalas oktatását biztosítják, de nem néhány ezer emberről van szó! Több százezernek a problémáját kell megoldani, és ezt csak pénzzel, a jelenleginél sokszorosan több pénzzel lehet csak megoldani.

A sikerről, a közösségről és a boldogságról

A PISA-mérések jelentéseiben olvashatunk egy összefüggésről: nálunk a magas pontszámot elérő „elit” diákokra a versengő magatartás jellemző, míg a finn „elit”, amely korántsem olyan kisszámú, mint nálunk, kooperatív gyerekekből áll. A kérdésem most is a társadalmi siker és a magatartásformák összefüggésére vonatkozik.

Sokan azt hiszik, liberális barátaim, hogy kell a verseny mindenáron. Csak arra nem gondolnak, hogy annak a néhány százaléknak jó lesz ugyan, de mi lesz a kilencvenöt százalékkal, aki lemarad a versenyben. A versenyképesség-pártiak erre sosem tudnak válaszolni. A társadalomnak nem az a célja, hogy öt százalékot kivirágoztasson, hanem az, hogy az egész társadalom elviselhető legyen. Ahhoz, hogy egy társadalomnak kultúrája legyen, bizonyos dolgokat elérhetővé kell tenni, mert az ember közösségi lény és nem bizonyos egyedek konglomerátuma, akik egymással versenyeznek. Igenis legyen olcsó az orvosi ellátás, legyen olcsóbb az operajegy, az állam támogassa, mert ha értékén kell megfizetni, akkor csak a felső tízezer fog operába járni, amit én nagy méltánytalanságnak tartok. Fontos, hogy egy tanár időnként eljusson az operába, mert a társadalom felépítése hierarchikus, és egy tanár sok embert befolyásol, ezért fontos, hogy a magas kultúrát megfelelő mértékben megkapja.

Minden európai stratégiai dokumentumban a versenyképesség mellett szerepel a szociális kohézió megteremtése. Lehetséges, hogy ez csak szólam?

Én azt gondolom, hogy ez egyelőre csak a szólam szintjén van, mert nincs megfogalmazva, hogy mit értünk alatta. A versenyképesség is ilyen. Verseny kell, mert van, amit csak versennyel lehet megoldani, de vannak olyan problémák, amelyeket így nem lehet megoldani. Az orvosi szakmában én nem versenyeztethetek, hogy ki fog megoperálni, mert itt szükséges a bizalomnak egy bizonyos szintje, amely ha nincs meg, akkor a gyógyulásomhoz szükséges tényezők ötven százaléka már hiányzik. Itt nem szabad versenyhelyzetet kialakítani! Gyógyszert sem engednék reklámozni. Az orvosnak kellene tudnia, hogy nekem mi jó. A bizalomnak, a szolidaritásnak meg a közösséghez tartozásnak ki kell egészítenie a versenyt. Az emberi közösség abban különbözik az állatokétól, hogy egy tisztességes, természetes emberi közösségben nagyságrendekkel kisebb a verseny, mint az állatoknál. Ott hihetetlen nagy, mert mindenki magára van hagyva, és mindenki az életéért harcol. Az ember is küzd, de ezt nem egyedül teszi, hanem egy közösséggel közösen. A modern társadalomban a közösségek szétestek, és a nagyobb közösségeknek nincs meg az összetartó erejük, hogy a versenyt normális szinten tudják tartani. Ezért hatalmasodott el a verseny, amely az embert zsákutcába kergeti. Nem igaz, hogy évente le kell cserélnem a komputeremet meg a televíziómat, hogy mindent el kell dobni, és helyette újat kell venni. Ez hazugság! Az emberiség a jelenlegi lehetőségeivel, technológiájával, erőforrásaival minden embernek tisztességes életet tudna biztosítani, ha a versengés tíz százalékra csökkenne. Lassúbb lenne a haladás, de azt még senki nem bizonyította be, hogy egy haladottabb világban a boldogság nagyobb, mint egy kevésbé haladottban, ez valószínűleg biológiai lehetetlenség. Az ember képes bizonyos fajta örömre, boldogságra, szomorúságra, és ezt minden körülmény között megéli. Nem igaz, hogy mondjuk a Római Birodalomban élőkhöz képest mi boldogabban élünk, mert mindent gyorsabban tudunk megtenni. Fel tudnám sorolni a hátrányait is. Ez a fajta „boldogság” csak látszat. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy a nagy közösség is próbáljon közösségként működni.

Az interjút Tóth Teréz készítette.
Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.