wadmin | 2009. jún. 17.

Michel Foucault életműve az elmúlt kétszáz év európai társadalmi intézményrendszerének bemutatása és kritikája, amely elemző feltárása a nevelés és intézményrendszere történetének is. A felvilágosodás korától, amelyet a szerző a közoktatás elméletének és legitimációs kísérletének koraként tárgyal (Condorcet, Herder), megpróbálja az akkor kialakított fogalmi készlet – igazságosság, értékelés, kizárás – mai napig érvényes és elfogadott interpretációját adni. A nevelésben kialakuló technikai és normalizáló eljárásokat a többi társadalmi intézményben kialakított eljárásokkal való összefüggésében tárgyalja, a kialakított diskurzusok, fogalmi rendszer és az intézményekhez kapcsolódó tevékenység függvényében.

Felber Tamás

Michel Foucault pedagógiakritikája, avagy az oktatás mint a normalizáló hatalomgyakorlás hálózata

A filozófusoknak a modern kori pedagógiai gondolkodás kritikájában betöltött szerepe és ennek legnagyobb hatású elemzési kísérlete mutatkozott meg Michel Foucault (1926–1984) francia filozófus és eszmetörténész életművében. Franciaországban eme késztetés tetten érhető a 18. század, azaz Montesquieu, Rousseau, Helvétius, és az éppen általuk felvetett problémákra való érzékenység és kritikai reflexiók Claude Lévi-Strauss, Michel Foucault, Jean Francois Lyotard 20. századi filozófiai, társadalomtudományi gondolkodásában.

Michel Foucault a Clermont-Ferrand-i Egyetem filozófiaprofesszori állását elnyerve egy év múlva, 1961-ben jelentette meg A bolondság története1 című doktori disszertációját. A magyar cím kevésbé adja vissza a francia folie szó (őrület, őrültség) jelentéseit, amely a könyv esetében a bolondos cselekedet, a nem megszokott beszéd, a normálistól eltérő fogalmazásmód problémájára mint elkülönítendőre és vizsgálandóra, vagy „helyreigazítandó”-ra vonatkozik. E munkájában körvonalazódni látszott életművének legfontosabb kutatási problematikája, fogalmi készlete. Későbbi írásai, mint A szavak és a dolgok, A tudás archeológiája, Felügyelet és büntetés, Az igazság és az igazságszolgáltatási formák és a rövidebb esszéket felvonultató Dits et écrits I–IV2, a foucault-i problémakör (tudás, hatalom, ellenőrzés, diskurzus, igazságszolgáltatás, nevelés) egyre elmélyültebb és progresszívabb szemléltetése. Életművében a legnagyobb érdeklődést és kritikákat kiváltó problémacsoport a hatalomelméletek és a társadalmi igazságszolgáltatás módjai-eljárásai, a társadalmi intézmények legitimitásának alakulása és jelentősége.

A sokoldalú francia gondolkodó civilszervezetek alapítójaként (Prison Information Group, 1968) is elismertté vált hazájában, és szembehelyezkedve a szovjet típusú szocializmus gondolatrendőrségével, sokat köszönhetett neki a lengyel Szolidarnoszty mozgalom. Budapestre látogatott 1966 márciusában egy strukturalizmusról tartandó konferenciára, azonban tudomására jutott, hogy gondolkodása nincs igazán összhangban a fennálló politikai rendszer nézeteivel, Lukács György gondolkodásmódjáról pedig később azt nyilatkozta Párizsban, hogy nem igazán befolyásolta. Foucault nem nézte jó szemmel a totalitárius rendszerek hatalmi technikáit, érdeklődése – mint mindig – a társadalom kiszolgáltatottjai felé irányult. Az emberi jogokért küzdött, a gyarmatok feletti uralom ellen szállt harcba a szabadságjogokért, a társadalmi intézmények eljárásait folyamatos kritika alatt tartotta, melyben a nevelést magát is a kultúra folyamatos kritikájának tereként határozta meg. A hatalmi rendszerek történetét és kritikáját a pótolhatatlan emberek ellehetetlenítéseként határozta meg műveiben. Különösen sokatmondóak elemzései azon népek számára, akik érezték bőrükön a hatalom elleni tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését.

A diskurzus rendje3 című tanulmányában – amely székfoglaló beszédként hangzott el 1970-ben a Collége de France-ban – az oktatási rendszert mint a „diskurzus”, a megszólalás lehetőségét vagy mint a normalizáló hatalom végrehajtóját írja le. A tradíciókban való részvétel előírásait és megannyi konvencióit elemezve a szofistáktól napjainkig bemutatja a „diskurzus mint rendszer” konvenciócsoportjait és technikáit.

„Az oktatás hiába olyan eszköz, amelynek révén a mi társadalmunkban jog szerint minden egyes egyén hozzáférhet bármilyen típusú diskurzushoz, tudjuk, hogy elosztásában, valamint mindabban, amit lehetővé tesz, és amit megakadályoz, a társadalmi különbségek, ellentétek, küzdelmek által kialakított választóvonalakat követi. Minden oktatási rendszer a diskurzusok kisajátításának politikai fenntartása vagy módosítása, mindazon tudással és hatalommal együtt, ami a diskurzusok birtoklásával jár.”4

Hogy Foucault eme következtetését bizonyítsa, feltárja a diskurzusok lehetőségét, az egyének kiszoríthatóságát a megszólalhatóságból, az intézmények szerepét a diskurzusok és problémák fenntartásában vagy elnémításában. Megállapítása szerint minden intézményes forma tőlünk és csakis tőlünk nyerheti el legitimitását, a diskurzusokat törvényszerűségeik rendszere szabályozza, és föltételezi, hogy a diskurzusokat minden társadalomban ellenőrzés, válogatás, a kiküszöbölés súlyossága szerint osztályozzák, válogatják, tiltják. „Olyan társadalomban, mint a miénk, jól ismerjük a kizáró eljárásokat. A legszembetűnőbb, legközismertebb a tilalom. Tudjuk jól, hogy nincs jogunk mindent kimondani, nem lehet bármiről beszélni, végül pedig nem mindenki beszélhet bármiről. (…) A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmet és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani.”

Foucault-nak a 18. századi intézmények létrejöttéről – kórház, iskola, javítóintézet, börtön – szóló történeti és eszmetörténeti kutatásai egyaránt arról számolnak be, miként próbálják elkülöníteni a „betegeket”, a „bolondokat”, a „törvénysértőket”, és miként alakul ki ama intézményi hálózat, amelyet akkor legitimáltatott a korabeli filozófusok és orvosok egy része, és amely mára intézményrendszerek sokaságát foglalja magában. Az oktatásnak is vizsgálandónak kell lennie a létrejövő intézménystruktúrában elfoglalt helye szerint, amelyben a szerzői kollektívák, a problémacsoportok, amelyek köré a szerzőket válogatják, a fogalmi háló mintegy felfedik a kor emberképét, az emberekkel való szándékait, céljait és eme célok kivitelezési formáit.

A legitimáció fogalma szintén fontos a foucault-i elemzések szótárában, mivel a legitimitást adó hatalom, írásmód és a hozzá tapadó fogalmi kategóriák a mai napig benne élnek a közgondolkodásban, a „nyelvben”, a hagyományozódásban. Mert a 18. században kialakult tudományos nyelvhasználat a gondolkodás és hagyományozódás vizsgálható terepévé lett számunkra, és a mai napig tartó „kategorizálhatóság” alapja is. „A bolond szavaiból ismertek rá a bolond bolondságára; a szavak szintjén hajtották végre a megosztást, de soha nem jegyezték föl, és igazában meg sem hallgatták e szavakat. (…) A bolond egész hatalmas diskurzusa a zörej szintjén hangzott el; és csak szimbolikusan adták meg neki a szót, a színházban, ami eleve lefegyverezte és megbékítette, hiszen ott az álcázott igazság szerepét játszotta … ma már értelmet keresünk benne.”5 Foucault hozzáteszi, hogy a társadalom elvárásainak, korának nem megfelelő módon beszélő egyént is ekkor kezdik a „bolond” megbélyegzéssel kifigurázni a színpadi művek, és általában használni a nevelés, a kórházi megfigyelhetőség és elkülönítés, a börtönbe zárhatóság szókészletében, ahol diagnosztizálva a „nem-értelmes” beszédét, „el lehet fojtani és el lehet hallgattatni mindent, ami idegen az emberben”.6

Fontos, hogy Foucault nézeteiben a nevelés és az oktatási intézmények – ebben a 18. századi filozófusok, orvosok, művészek vallomásaira épít – összefüggésben állnak a fennálló politikai kultúra számára elfogadható és a hatalom által támogatott nézetek megtartásával. Ennek kultúrtörténeti előzményei az irodalom, a vallás és a filozófia harcára vezethetőek vissza (Platón Ión, Kritón, Szókratész védőbeszéde című dialógusai, Gorgiász és Hippiász, Xenophanész teológiája).

A görögöknél az i. e. 5. században a költő volt az a személy, aki egyfajta szertartásos módon, feljogosítottá vált az igazság kimondására, elbeszélésére. De bizonyos hogy a szofisták és Platón között „egyfajta választóvonal” húzódik, mert az igazság keresésében és megtartásának módjában a szofisták nem tudhattak versenyre kelni Platónnal, meg kellett tagadni őket, állításaik hamisságát fel kellett fedni. Foucault első kurzusát a Collége de France-ban a szofistákból tartotta, az egyik legfontosabb eszmetörténeti helynek tartotta a tudás keresése, polémiája és első „kihívása” terén, amelyet a platóni életműben és a szofisták fragmentumaiban kutatott. Véleménye szerint e téma különlegessége a győzelemben rejlik, ahonnan a „diskurzus” elindul, ahol legitimitását nyeri, ama kiindulási pont, amely egyfajta fogalmi és vitakultúrának a kezdete is egyben.

„A szofisták esetében a diskurzus olyan elméletével és gyakorlatával van dolgunk, mely lényegileg stratégiai: felépül a diskurzus, lezajlik a vita, ám tétje nem az igazság, hanem a győzelem. (…) Szókratész szerint a beszéd csak akkor éri meg a fáradságot, ha az igazságra törekszik. Másfelől pedig, minthogy a szofistáknak a beszéd, a vita, a győzelem kiharcolását jelentette bármilyen áron, mi több, akár a legdurvább cselvetések árán is, világos, hogy a diskurzust és a hatalom gyakorlását nem tartották elválaszthatónak. (…) S az sem kevésbé érdekes, hogy a szókratizmus és a platonizmus oly nagy sikerrel kürtölte szét mindenfelé: a beszéd, a logosz Szókratész óta már nem kötődik a hatalom gyakorlásához, egyes-egyedül az emlékezet működéséhez lehet köze. A hatalomról az emlékezetre való átmenet rettenetesen fontos kérdés.”7 Mintegy kijelöli a szerzői kollektíva vagy inkább a probléma és fogalmi háló köré csoportosuló szerzők egymásutániságát, lehetőségét. Merthogy a diskurzusok mindig a folyamatban levés állapotában vannak, és minden intézményesített forma szembe kell hogy találja magát vele kritikai reflexióiban.

Az igazságvágy a 19. században formájában, tárgyában is más már, mint a foucault-i értelemben vett „klasszikus kor”, a 17. század és az antikvitás idején volt. Az igazság csakúgy, mint a „többi kizáró rendszer”, már „intézményes”, mesterséges alapokon nyugszik. A modern világ, a modern tudomány korában az ellenőrző-, büntető-, megfigyelő- és nevelőintézetek módszerei humánusabbak, mint a korábbi évszázadokban leírtak, de mégis úgy tűnik, szigorúbb és átfogóbb kontroll alatt tevékenykednek. A modern korban az igazságvágyat „egész sor különféle gyakorlat mozdítja elő és újítja meg, mint például a pedagógia, a könyvek, a kiadók, a könyvtárak rendszere, mint az egykori tudós társaságok és a mai laboratóriumok. De igazán csak az a mód újítja meg, ahogy a tudást valamely társadalomban működtetik, értékelik, felosztják, s bizonyos mértékig kisajátítják.”8

Állandó előírások sokaságát teljesítjük gyermekkorunk óta, egészen a tudományos gondolkodás elsajátításáig, hiszen egy közösség tagjává csak bizonyos konvenciók folyamatos teljesítése és felkészültség árán érkezhetünk el. Foucault az egész folyamatot körforgásszerűnek írja le, a gyermek – a nevelendő egyén – és nevelője is – aki egykor ugyanúgy egy oktatási rendszer és kultúra egy alanya volt, mint jelenlegi neveltje – egy kulturális „börtön” foglyai, egy kulturális körbejárás cselekvői, gondolkodói. A három fontos foucault-i fogalom, amely az oktatás hálózatának leírására szolgál: norma, fegyelmezés, szubjektum.

A Felügyelet és büntetés9 alapos történeti elemzéseinek egyik konklúziója, hogy a felvilágosodás európai kultúrájának éveiben az ember egész élete a norma felügyelete alá kerül, és a normalizáló hatalomban a társadalmi élet összes terén jelen van a tudás mint birtoklás, eljárás, szabályozási mód.

A normalizáló hatalom a társadalmi élet minden terét egyneművé alakítja, és előírásokat kényszerít rá. Így a felügyelettel egyetemben a normalizálás is a hatalom fontos eszközévé vált. A büntetés egyfajta hatalomgyakorlásként értelmezendő, ahol a hatalom körülövezi a megjavításra, megnevelésre ítélt egyént, a kiszolgáltatott alanyt, akinek meg kell hajolnia a hatalom összes formája előtt. Ellenállnia hasztalan, a fennálló hatalom feletti kritika által pedig saját létét veszélyezteti.

Foucault azon egyének kiszolgáltatottságát, akik az adott társadalom perifériájára kerültek, a nevelés hibáiban jelöli meg, hiszen a javító-nevelő intézmények is ama céllal állnak elő, hogy a társadalom számára hasznos egyént akarnak „kinevelni”. Foucault szerint az ember sokféle kategóriában osztályozható, de az ember nem tudja magát besorolni egyikbe sem a sokfélesége miatt, és mindennemű osztályozás normatív eljárása egyben kizáró jellegű is!

Eme ponton két filozófiai előfutára Rousseau és Herder, akik védeni akarták a kiszolgáltatottakat, a védelemre jogosultság nélkül maradtakat, és akiknek vádoló vagy védekező szava nem került meghallgatásra a 18. században, hisz az emberi jogokról való diskurzus is csupán egynémely filozófus munkájában volt elvétve megtalálható. Rousseau azáltal hívta fel magára a figyelmet, hogy mindenfajta korabeli társadalmi intézmény ellenében védeni akarta Emiljét.

Herder antropológiája szerint az ember és maga alkotta világa minél alaposabb megismerésével tárul fel, hogy a kultúra miért olyan amilyen; mert nincs előítélet-mentes ember, előítéleteink a nyelvben vannak rögzítve mintegy regiszterként. „Embertelen állapotban van az a társadalom, amely a nevelést elhanyagolja vagy tévútra tereli, e tévutakat előnyben részesíti, vagy megnehezíti és lehetetlenné teszi az ember nevelkedését. Ez a társadalmi állapot önmagát fosztja meg saját tagjaitól és attól, ami az emberekben a legjobb: erőik felhasználástól.”10 Herder a politikai kormányzatokat vádolta, hogy amíg azok eszközként és nem célként tekintenek a társadalom minden egyes tagjára, addig az emberi jogok és a humanitás eszménye hiú ábránd marad csupán.

A királyságból a köztársaságba való átmenet és eszme csak a filozófusok (Montesquieu, Kant, Herder, Rousseau) társadalomfilozófiai elmélkedéseiben volt felépítve, de a társadalom tagjainak szinte fogalma sem volt arról, hogyan is vehetné kezdetét egy „új” társadalmi rendszer és intézményei, és milyen módon haladhatnak majd útjukon és mely irányban!

Foucault szerint a felvilágosodás filozófusai között már ott vannak Montesquieu és Kant programjainak kritikusai Herder és Rousseau személyében. Foucault azokat az intézményeket és eljárásokat vizsgálta a 18. században, amelyeket a filozófusok maguk is sok esetben optimistán tárgyaltak, a legfontosabb kérdések kereszttüzében, mint például a szabadság, az alkotmányok, a köztársaság, a fejlődés eszméje, de eszmetörténeti vizsgálódásaival éppen a demokratikus társadalomra leselkedő és a benne kialakítható veszélyekre hívta fel a figyelmet. Kultúrát szerinte nem mi választunk, abba egyszerűen belenövünk, illetve „belenevelnek” minket.

Claude Lévi-Strauss, aki Michel Foucault aktivista társa és filozófus barátja volt az 1960-as, 70-es években, aki a francia strukturalizmus filozófiai antropológiájának szerzője, az alábbi felvetéssel él 1952-es emberjogi iratában a Race et histoire-ban. „Ebben az értékrendszerben helyet kapnak különféle értékítéletek, motivációk és érdeklődési körök vagy éppen az adott civilizáció történelmi fejlődéséről vallott tudatos nézetek is, melyeket az oktatás alakít ki bennünk, és amelyek nélkül nem tudnánk képet alkotni civilizációnkról, vagy a kép, amelyet megalkotnánk, ellentétes lenne a valós életben tapasztaltakkal. Bárhová is menjünk, magunkkal cipeljük ezt az értékrendszert és a külső kulturális jelenséget, legyen az bármiféle is, csak azon a torzító szemüvegen keresztül tudjuk szemügyre venni, amelyet ez az értékrendszer emel tekintetünk elé – már ha egyáltalán valamit is látni enged.” 11

A Francia Köztársaság intézményrendszere talán egyedülálló az európaiak közül abban, hogy Montesquieu (1757: A törvények szelleme) fellépése óta sehol nem látott kritikai reflexióban bírálják letéteményesei, a filozófusok. Ennek az intézményrendszernek egyik 20. századi kritikusa volt Foucault is.

Foucault és Lévi-Strauss antropológiai kérdése, hogyan válik az ember azzá ami, és miként nevelődik azzá ami. Eme kérdés feltevése kapcsán lehetetlen volt nem eljutniuk a nevelés és intézményrendszere területére. Foucault nem csupán a Montesquieu és Herder által felvetett korabeli emberjogi és humanitásfogalom, de a demokratikus intézményrendszer alappilléreihez jut el kutatásaiban, amelyeket elsőként a 18. században építenek fel „műveikben” a királyság hatalmi rendszerében élő filozófusok. Michel Foucault saját kora társadalmi intézményrendszerét a végeláthatatlan hatalmi viszonyok sokaságaként nevezte meg.

Fontos megjegyezni, hogy műveiben a hatalom nem csupán negatív erőként van jelen, hiszen szerinte a hatalom nem feleltethető meg csupán az erőszak kifejezéssel, cselekvési lehetőségek irányára éppúgy utal, mint körülményeink és az alternatívák meghatározására. A hatalom gyakorlása, a kormányzás egyfajta tudás általi technikákban valósul meg. Elengedhetetlen eleme e hatalomgyakorlásnak a feljogosítottság elfogadtatása és magának a hatalomgyakorlásnak a jól rejtettsége. A modern ember az éppen fennálló hatalom teremtményének gondolható el, mely hatalom folyamatos elemzést igényel. A modern ember gondolkodásmódját a hatalom modern praktikái határozzák meg. Az ellenállás vagy egyfajta lázadás néha, elvétve előbukkan, és Foucault éppen ezek után a ritka pontok után kutat elmélyülten, próbálja átlátni az ellenszegülők irányába létrejövő intézkedéseket, megbélyegzéseket.

Pedagógiai elgondolásainak progresszív erejét inkább a gyermeknek a modern kori intézményi hálózatokban való védelmeként kell értelmezni – már amennyire az intézményrendszerek erre képesnek mutatkoznak –, mint egyfajta nevelésetikai kérdésfeltevések sorozataként és a nevelői attitűdök problémájaként, amely elvben mintha megint csak a 18. századból örökölt rousseau-i és herderi társadalomkritikához térne vissza.

A hegeli filozófiában elgondolt szabadságfogalom szerint, amely az antik kor zsarnokainak szabadságától eljut a 18. század polgári társadalmának szabadságfelfogásáig – ez Foucault eszmetörténeti kutatásainak egy fontos kutatási helye – , az ember az egyre inkább kiteljesedő szabadság útját járja be. Ha eme elgondoláshoz alakítandó demokratikus intézménystruktúra fennállásával is rendelkezünk már, a hatalomgyakorlóknak emberségesebbnek kell lenniük, mint korábban bármikor lehettek. Foucault a demokratikus intézmények legitimitásának útját kutatva a ma is jelen lévő intézmények hálózatának szerepét, jogköreit akarja feltárni. De a kormányozhatóság alatt hogyan bukkanhatnak elő mindig rebellis személyek? Hol mutatkozhat meg egy demokratikus intézménystruktúrában, hogy kialakítandó útján haladva tévútra jutott?

Foucault a kormányozhatóságot az ember társadalmi létének legfőbb kiterjedéseként gondolja el, beszéljünk akár családról, gyermekekről, intézményekről, népről. A foucault-i nevelés- és társadalomelmélet egyik legfontosabb eleme a gouvernementalité, azaz a kormányozhatóság fogalmának megértése és kritikája. Nem lehetünk soha tanúi egy demokratikus államban – történeti elemzései éppen erre hívják fel a figyelmet – az állam túlértékelésének, erején felül való térnyerésének vagy éppen megrekedésének.

A 18. század a fegyelmező berendezkedések fokozatos elterjedésének, megszaporodásának kezdete, amelyet a „fegyelmező társadalom” elnevezés alatt vizsgálhatunk, és mely azon elgondolásnak nyit egyre nagyobb teret, hogy egyfajta „eljövendő társadalom” számára hatékonyabb és ellenőrizhetőbb intézményeket, általuk hasznosabb egyéneket hoz létre. A Felügyelet és büntetés című művében ekképp egymást kiegészítve vannak jelen a börtön, az iskola, a kórház mint egy létező állami intézménystruktúra hatalomgyakorlási területei.

A fegyelmezés, eljárások, alkalmazási szintek komplex együttese, egyfajta technológia, a „hatalom anatómiája”. A napóleoni kor kihívása, hogy a társadalom minden szintjén uralkodóvá tegyék a fegyelmet és az ellenőrizhetőséget. A fegyelmező társadalom kialakuló új intézményrendszerei a tudás felhalmozásának központosításának és kézben tarthatóságának segítésére hierarchiát alkotnak. A társadalom új, legitimáltatott intézményei az emberi sokaságot az „egységként való kezelhetőség” irányába fordítják, mert a korábban fennálló hatalom kevésbé volt felfegyverzett az „eljárások” terén, és a királyság intézményei kevésbé tudták kezelni az „egymáshoz igazítás” feladatát, mint az utána kialakuló demokratikus társadalom új eszközei révén.

A fegyelem már a társadalom szövetévé lett, s a „hierarchikus intézménystruktúrák” nemzedékeken át a megszakítatlan ellenőrzés, minősítés és osztályozás terét szélesítik ki.

A felvilágosodás gondolkodói a szabadságjogok felfedezésével együtt a fegyelmezést és a kizáró technikákat is feltalálták.

„A fegyelmezés egyéniséget farag egy olyan hatalom specifikus technikájaként, amely az egyéneket működése tárgyának s egyszersmind eszközének is tekinti.”12 A fegyelmezésben benne rejlik egy megfordíthatatlan alárendeltségi viszony, és lehet bármennyire szabályos és intézményes, minden esetben egyazon oldalon rögzített hatalomtöbbletről van szó.

„Egy fegyelmi rendszerben a gyermek erősebben individualizált, mint a felnőtt, a beteg erősebben, mint az egészséges, a bolond és a bűnöző hasonlóképpen megelőzi a normálist és a nem bűnözőt. Legalábbis az előbbiek felé irányul civilizációnkban minden individualizáló mechanizmus; és ha az egészséges, normális és törvénytisztelő felnőttet akarják individualizálni, akkor ma azt kutatják, mi maradt meg benne a gyermekből, milyen titkolt őrület lakozik benne, milyen alapvető »bűnt« szeretett volna elkövetni. Minden »pszicho-« előtagú tudomány, elemzés vagy gyakorlat részese az individualizáló eljárások ilyen történelmi megfordításának.”13

Foucault kérdése, hogy miért csodálkozunk azon, hogy a börtön gyárakhoz hasonlítható, az iskolák, kaszárnyák, javítóintézetek, kórházak és ezek együttvéve mind a börtönre? Mintha a filozófus pedagógiakritikája enyhíteni kívánná az iskola szigorát, felülvizsgálandó és mindig folyamatban tartott „dikurzusok” tárházának tartaná a nevelési intézményekről szóló beszédet, az iskolának a társadalomban és az intézmények hierarchiájában betöltött szerepét. Hiszen a nevelési intézményeknek a nyilvánosság egyik legfontosabb terrénumaként kell működniük a társadalmi intézmények között. Foucault mintha egyfajta védőbeszédet akarna mondani a felvilágosodás korabeli intézménystruktúra áldozataiért, és annak veszélyeire hívja fel a figyelmet modern társadalmunk számára is, megfontolandó elemzések bemutatásával.

Az oktatási-nevelési intézmények – a platóni akadémiától a napóleon korabeli egyetemekig –, a Foucault előadói munkásságának otthont adó Clermont-Ferrand-i Egyetem, a Collége de France, melyek pedagógiai élményei és történeti kutatásai tárgyai is egyben, nyelvfilozófiai, társadalomfilozófiai-etikai kérdésfeltevések kereszttüzének archívumai.

Életművében elszórva körvonalazódik „neveléselmélete” és kultúrakritikai programja a diskurzus, a tudás, az igazság problémaköreire építve, és kibontakozik egy új filozófiai antropológia váza, mely egységbe tudja hozni a történész és a filozófus munkáját. Fontos, hogy Michel Foucault-t mint civilszervezetek aktív szervezőjét és tagját tartották számon a De Gaulle-korabeli Franciaországban, és kritikai szempontjait is eme tevékenysége fényében ismerhetjük meg. A társadalomtudományok világszerte egyre inkább érdeklődnek életművének egyedisége iránt, mert életműve kritikai reflexióiban a demokratikus intézmények haladásközpontú lehetőségét vélik felfedezni.

Irodalom
A modernség politikai, filozófiai dilemmái. In Válogatás M. Foucault írásaiból. Ford.: Szakolczay Árpád. MTA Szociológiai Intézet, Budapest, 1991.
Deleuze, Gilles: Foucault. Ed. de Minuit. Collection Critique. Edition de Minuit, Paris, 1986.
Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Válogatott írások. Ford. Romhányi Török Gábor. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1998.
Foucault, Michel: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Ford. Sutyák Tibor. Latin Betűk, Debrecen, 1998.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Fázsy Anikó, Csűrös Klára. Latin Betűk, Budapest, 1990.
Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Válogatott írások. Ford. Sutyák Tibor. Latin Betűk, Debrecen, 2000.
Foucault, Michel: A bolondság története a klasszikus korban. Ford.: Sujtó László. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.
Kriegel, Blandine: Michel Foucault ma. Ford. Romhányi Török Gábor. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem. Ford. Bojtár Péter. Napvilág Kiadó, Budapest, 1999.
Marcelli, Miroslav: Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006.
Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.