wadmin | 2009. jún. 17.

Nosztalgia? Hitelesség, nevelési koncepció!

2006 tavaszán érdekes kötet jelent meg az Új Helikon kiadásában Utak és törések címmel. Alcíme Adalékok a magyar úttörőmozgalom történetéhez. Visszaemlékezések, újságcikkek, felszólalások, tanulmányok szerepelnek benne a mai magyar társadalom által még mindig nem „kibeszélt”, még mindig „rázósnak” tartott, indulatokat kiváltó, még ma is politikával átszőtt témáról, az úttörőmozgalomról.

A kötet létjogosultsága nem vitatható. Olyan mozgalom történetébe enged betekintést, amely éppen 60 éves, 1946-ban alakították meg. Léte azóta is folyamatos, ma kiemelkedően közhasznú társaságként működik 48 000 taggal, és fő céljának a személyiségfejlesztést és a gyermekjogok védelmét tartja.

Külön szépsége a kiadványnak, hogy szerzői különböző generációkhoz tartozó testvérek, ugyanannak a mélyen humanista családnak a neveltjei, Trencsényi Waldapfel Imre klasszika-filológus és közéleti ember és Petrolai Margit írónő gyermekei, Trencsényi Imre és Trencsényi László. Nem ritka, hogy a család tagjai együtt jelennek meg, így képviselve egy nézetrendszert, világfelfogást. A Játszó Ember Alapítvány vendégei is voltak már, itt pedagógus testvérükkel, Borbálával együtt gyerekfelfogásukról és gyermekkori élményeikről beszéltek. Mindhárman folytatói a család humanista, innovatív, kreatív tradícióinak, fontosnak tartják a „köz”-ért való cselekvést. A fivérek közös kötete is erről tanúskodik. Nem aktuális politikai felfogások, hatalmon lévő politikai elitek kiszolgálói, hanem kialakult világnézetükhöz hű és amellett mindig kiálló értelmiségiek. Vállalják múltjukat és megtalálják a kontinuitást a jelennel. Ez ma nem könnyű. Nevezzük ezt tisztességnek.

A kötet két részből áll. Az első rész Trencsényi Imre munkája. Ő kisgyerekként élte át a háborút, egyike volt az első úttörőknek, hiszen édesapja a szervezet alapítója. Élményeiről ír, szinte szociografikusan. Történelmi forrásként teljes értékűen használható társadalomképet tár elénk az 1940-es évek végének Magyarországáról.

Kit érdekel az ilyen „mókusperspektívából” szemlélt történelem, amikor néhány év óta nagykanállal habzsoljuk a sűrűjét? – teszi fel a kérdést az Ajánlásban (13.).

Amit ő ad, az a mikrotörténelem, amely bemutatja az emberek mindennapi életét, és így az olvasó is azonosulni tud a leírtakkal. Az úttörőélet nemcsak mozgalomként jelenik meg emlékezéseiben, hanem kialakul az olvasóban egy, az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején eszmélő serdülő akkori élete. Az ismeretek terén igen komoly hiány van ebben a témakörben, pedig nagy segítség lenne a felnövőknek, ha nemcsak azt hallanák erről a korszakról, hogy a szörnyű diktatúra kezdete, hanem meggyőződhetnének arról is, hogy akkor is lehetett tisztességes emberi életet, gyermekkort élni. Meggyőzőek a gondolatai a közösségi létről, a népi kollégistákkal való kapcsolatokról.

Utak és törések. 1949 a nagy törés éve a szerző életében. Ez a Rajk-per éve. „Valami azért kiszakadt mindnyájunkból. Hiányoztak a kollégista lányok. Nagyon hiányoztak. Úttörőcsapat most is volt. Sőt! Szinte már mindenkit magába szívott. Ekkorra a jó úttörőket a kiérdemelt vörös nyakkendő különböztette meg a ’fejletlenebbektől’. Ezek továbbra is kéket viseltek. Nekem sem sikerült már év végéig a vörösre megérnem. Máig sem tudom, mi különböztetett meg az érdemesektől. Ők sem csináltak semmi különöset. (…) Amit én hurcoltam a batyumban, az akkor már vagy túl kevés volt, vagy túl sok.” (38.)

A visszaemlékezéshez tartozó dokumentumok az úttörőmozgalom 1946–1952 közötti periódusára vonatkoznak. Tükrözik azt a folyamatot, ahogy a politika egyre inkább beszívja a gyerekmozgalmat is. Nagyon fontos a Kik az úttörők című cikk, amely az Úttörő Gyermekújság 1946. április 26-i számában jelent meg. Erre a dokumentumra azért hívom fel a figyelmet, mert ez mutatja, hogy a mai úttörőmozgalomnak újjászületésekor volt mihez visszatérnie. „Mindenki úttörő, aki valami módon előreviszi az emberiséget. Úttörők a nagy tudósok, felfedezők, írók, művészek, szabadságharcosok is. Ők az emberi szellem számára törnek utat, az emberek boldogabb jövőjét készítik elő…”

1946-ban a kezdetek a magyar történelem nagy alakjairól szólnak mint példaképekről. 1949-ben azonban az Úttörővezető című lap riportjában már szerepel „Rákosi pajtás” mint a szabadság nagy hőse. A dokumentumok nemcsak erről az útról tanúskodnak, hanem jelzik a gyerekeknek nyújtott lehetőségeket is. A válogatás szempontjait kedves, bájos, elnéző irónia is átszövi. Ma csak mosolyogni lehet például a Drága, szeretett Sztálin elvtárs című dokumentumon.

Az 1946–1950 közötti korszak illusztrálása után a Középiskolai élmények az ötvenes évek elején témakörben folytatódnak a szerző visszaemlékezései. Ideológiai frontharcok a regnumosokkal. Magányosság. „Azóta a regnumról is pontosan tudom, hogy nemcsak azt a kupolás templomot jelentette, amelyet lebontottak, hogy nagyobb helye legyen a Sztálin-szobornak, hanem egyebek közt egy legendás hírű cserkészcsapatot is, amely a búvópatakról vett példát.” (64.)

A kezdő tanár újra találkozik az úttörőmozgalommal. Nem önszántából, hanem azért, mert nincs más az iskolában, akit megbízhatnának a vezetésével. Ez a szituáció némi betekintést enged a kor káderpolitikájába is. A szerző számára fontossá válik ez a munka, de nem politikailag, hanem a közösségteremtés szempontjából. A történet falun játszódik az 1960-as évek elején. Imre színielőadást szervez, nagy sikerrel. Pestre kerülésének az a feltétele, hogy vállalja az úttörővezetést. Ő is az úttörőmozgalom reformereihez tartozik, a benne rejlő lehetőségeket autonóm módon, kreatívan értelmezi, ezzel lehetetlenné is válik. Mivel az iskolai élet eggyé vált az úttörőmozgalommal, ez törvényszerűen következett be, mert a szerző számára sohasem az úttörőmozgalom politikuma fontos, hanem annak személyiségfejlesztő, kreativitást igénylő, közösséget szervező ereje. Ennek szellemében vállalta és vállalja ma is múltjának ezt a részét. Az 1980-as években a Kazinczy-szaktábor vezetője. A tábor életének megszervezésében ma is megszívlelendő az önállóság, az önigazgatás, az autonómia, a kötelességek és a jogok egysége, egyszóval a demokráciára nevelés. Mindezt átitatja a játék, amely fő eszköz.

2006-ban arról szólnak a gondolatai, hogy sajnálja a cserkész- és az úttörőmozgalom vélt ellentétét. „Mindenekelőtt szükség van egy interdiszciplináris és ’interkonfesszionális’ szellemi műhelyre, amely képes megalkotni egy világnézetileg elfogulatlan, társadalmilag a közjónak elkötelezett – »a nagyobb rész boldogságát« (Vörösmarty) szem előtt tartó nevelésfilozófiát.” (121.)

A visszaemlékezés fontos része az a szép fotódokumentáció, amely a szerző fotográfusi tehetségét és a gyerekek iránti érdeklődését, szeretetét dicséri.

A kötet második része Trencsényi László nevéhez fűződik, publicisztikája az 1970-es évekbe enged betekintést. A gyökerekig megy vissza, amikor közli édesapja, Trencsényi Waldapfel Imre 1946-ban és 1948-ban keletkezett írásait. Visszatérő motívumai ezeknek a soroknak a szabadság és a közösség erkölcsi értelemben. Ez az az alap, amely ma is érvényes, ez a gyökere a modern, 21. századi úttörőmozgalomnak is.

A kötetben kiadott cikkek, feljegyzések, hozzászólások, pedagógiai tanulmányok tanúskodnak a gyökerektől a máig megtett útról. Már 1984-ben felhívta a szerző a figyelmet arra, hogy az úttörőmozgalomban politikai torzulások és pedagógiai konzervativizmus van jelen, amelyek uniformizálnak, és sértik a legfontosabb elvet, az autonómia elvét. 1982-ben az Úttörővezető című lapban arról ír, hogy az úttörőmozgalom nem azonos az iskolai élettel, és szét kell szakítani ezt a kettőt.

Hogy hogyan működtethető a gyerekek kedve és akarata szerint egy úttörőszervezet, erről szólnak a pataki úttörőcsapat életéből közölt részletek. Nemcsak élményekről van szó, hanem szervezeti keretekről, működésről is. A kialakított úttörőtanácsok az önirányítás eszközei lehettek. Nem áll távol ez az elképzelés a reformpedagógia és Janusz Korczak felfogásától.

A tanácsnak törvényalkotó szerepe is van, így válik a demokrácia és az önkormányzatiság iskolájává. Ezt az elképzelést 1979-ben írta le a szerző. Ennek a pedagógiai felfogásnak eredménye a SZÖSZ megszületése, amelyet nyolcadikos általános iskolások hoztak létre annak érdekében, hogy a magyarórák működőképesek lehessenek. A SZÖSZ (Szorgalmas Ötök Szövetsége) az öntevékenységről szólt.

A szerző alapvető eszköznek tartja a játékot és a játékosságot. 1977-ben az Úttörővezető című lapban így ír: „Szívesen emlegetjük a jó játék jellemzéseként a szabadság, a felszabadultság és az önfeledtség fogalmait. S mit tapasztalunk? Erősen korlátozó, már-már önsanyargató szabályokat. A gyermekjátékokban megbúvó lényeg tehát az az önkéntesség, és az öntevékenység, amellyel adott köreikben – ezúttal a játék keretei között – maguk szabályozzák, akár minden felnőtt instrukciónál szigorúbban korlátozzák is cselekvéseiket. Játszótársuk is csak az lehet tehát, aki eme alapvető ’játékszabályt’ – az önkéntességet, a gyermeki törvényalkotás szabályát – tiszteletben tartja.” (168.)

Fontos elemzést írtak Hunyady Györgynével és Majzik Lászlónéval közösen az úttörőtanácsok működéséről. Kritikájuk fő tárgya az önkormányzatiság hiánya.

Ezt az elemzést a logikus szerkesztés szellemében követi az 1986-os cikk, amelynek témája az úttörőmozgalom megújítása. A mozgalom részletes elemzését kapja az olvasó. Fontos következtetésekre jut a szerző, amikor az úttörőközösségről beszél, amelynek eleme a felelős és alkotó közösség, amely a progressziót szolgálja. Lefejti róla a militáns, politikai jelleget, a mozgalomnak szabad embereket kell nevelnie.

Trencsényi László írásai a következetességről szólnak. Az 1970-es évek elejétől kiáll a szervezet megújítása mellett. Ennek érdekében kutat, összegez, személyiség- és közösségfejlesztési szempontok alapján olvasó- és kézművestáborokat elemez, létező programokat ismertet, ezzel is ötleteket adva az érdeklődőknek. Írásaiból egyértelműen kiderül, hogy a közösségi nevelésben elengedhetetlennek tartja az innovációt, a kreativitást. Szeretném felhívni az olvasó figyelmét a Kísérletek az úttörőmozgalom reformjára a ’80-as években című kézirat jegyzetanyagára, amely a mozgalompedagógia tanulmányozásához nagy segítség és igen igényes filológiai munka.

1990-ben annak örül a szerző, hogy megújulásnak indul a mozgalom az új történelmi körülmények között, a pluralizmus korában. Ismét leszögezi, hogy mi az úttörő kifejezés valódi jelentése: öntevékeny, önfenntartó, önigazgató közösség (207.). Izgalmas annak a felmérésnek az elemzése is, amely a megújulással kapcsolatos, és amelyben értékválasztásra és tevékenységek meghatározására kérték a válaszadókat. Ezeket a válaszokat értelmezi Trencsényi László. 2002-ben csapatprogramokat elemez abból a szempontból, hogyan jelenik meg bennük az öntevékenység, az autonómia. Ez a kifejezetten fontos munka most jelent meg először, eddig kéziratban, az íróasztalfiókban volt.

A zárótanulmány a gyermek- és ifjúsági mozgalmak nagy összefoglalója. Felveti azt a kérdést, hogy alacsony-e a magyarországi gyermekszervezetek 150 000 fős létszáma. Nem ez az adat foglalkoztatja, sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a mozgalmak a civil szférából indulnak ki, és nem szabad, hogy az állam rájuk tegye a kezét. Persze végiggondolva a mai viszonyokat, ő is arra a következtetésre jut, hogy „nem folyik küzdelem a lelkekért” (239.).

Nemcsak a mozgalompedagógia, hanem az általános pedagógia szempontjából is értékes kötetet ajánlunk az olvasóknak, amely az emberi tisztesség ethosza is.

Utak és törések. Adalékok az úttörőmozgalom történetéhez. Új Helikon Bt., Budapest, 2006.

Simon Mária

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.