wadmin | 2009. jún. 17.

"A tehetség kiválasztódásának folyamata egy piramissal jellemezhető"

Interjú Dobos Krisztinával, a KOMA kuratóriumának elnökével a tehetséggondozást támogató pályázatról

Miért tartotta fontosnak a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány Kuratóriuma az iskolai tehetséggondozás segítését célzó pályázat kiírását? Mennyire illik bele ez a KOMA közoktatás-fejlesztést segítő koncepciójába?

A nyolcvanas évek európai és - némi fáziskéséssel - a kilencvenes évek magyar közoktatásának a fő kérdése az expanzió, a közép- és felsőfok kiterjesztése volt. Az oktatáspolitika és a gyakorlati pedagógia egyaránt azt kereste, milyen módon lehet minél nagyobb tömegeket bevonni a jobb esélyeket biztosító oktatási formákba, az általános képzésbe, majd a közép- és felsőfokú szakképzésbe. A bővítés szándéka maga után vonta azt, hogy az oktatásügy, a pedagógia elsősorban a tömeggel, az átlaggal foglalkozott. Olyan gyerekeket kellett - és kell ma is - bejuttatni a gimnáziumba és a szakközépiskolába, akik felkészültségük, társadalmi helyzetük, kulturáltságuk alapján egy-két évtizeddel ezelőtt jó esetben is csak a szakmunkásképzőbe juthattak be. A tömegoktatásra, az átlagra koncentráló oktatáspolitikai, metodikai szemlélet óhatatlanul magával hozta azt, hogy a képzeletbeli Gauss-görbe két szélső szelete némileg elkerülte az oktatáspolitikusok figyelmét. Kevésbé jutott energia a hátrányos helyzetű, a tanulási, magatartási zavarral küzdő, az etnikai sajátosságaik vagy éppen fogyatékosságaik miatt speciális nevelést igénylő gyerekek helyzetével való foglalkozásra. Nem sikerült olyan oktatási formákat kialakítani, amelyek az átlagosnál jóval több segítséget adva esélyt adhatnának számukra. Némileg háttérbe szorult az átlagosnál tehetségesebb gyerekek csoportja is. Mintha félnénk kimondani azt, hogy a tehetségesekkel az átlagtól eltérő módon kell foglalkozni. Ezen a téren jelentős adósságai vannak a magyar közoktatásnak. Elég arra utalni, hogy a tehetséggondozás hazai társasága csak a kilencvenes évek elején alakult meg. Ezt megelőzően szervezetten nem működött a tehetségek intézményes felkutatása. A tömegkommunikációban, a közvéleményben volt és még ma is van a tehetségnek egyfajta mítosza, csodálattal szemléljük a tehetségek felbukkanását művészeti, matematikai vagy más területeken, de nem tudtuk még igazán beilleszteni az életünkbe a velük való együttélést. Még mindig nincs határozott koncepció nálunk arra, hogy milyen módon kell feltárni és gondozni a tehetséget. Mintha egy kicsit tartanánk azoktól a konfliktusoktól, amelyeket a kiemelkedő tehetségek okozhatnak a szülő, a tanár, az iskolai közösség számára. A KOMA Kuratóriuma úgy vélte, hogy a tehetségesek speciális nevelése fontos feladat, s ennek szervezettebbé, intézményesebbé tétele szükségessé teszi az erre vonatkozó, szétszórtan meglévő tudás összegyűjtését. Ennek a célnak a jegyében írtuk ki a pályázatot. Azt szeretnénk elérni, hogy a tehetség felismerésére és a tehetséggondozásra vonatkozó ismeretek, módszerek átadhatóak legyenek a speciális nevelésükre vállalkozó iskoláknak.

A pályázatról való beszélgetés előtt szükségesnek érzem, hogy tisztázzuk, mit értünk a tehetség fogalmán. Ha leegyszerűsítjük a lehetséges értelmezési modelleket, akkor azt mondhatjuk, hogy van egy demokratikus tehetségfelfogás, amely szerint valójában mindenki tehetséges valamiben, másfelől pedig létezik az a tehetségértelmezés, amely csak a kiemelkedő képességű emberekre szűkíti a fogalmat. Ez a csoport az, amelyik a képességek eloszlását ábrázoló Gauss-görbe legszélső, legvékonyabb szegmensét képezi. A KOMA-pályázat melyik értelmezésből indult ki?

Nekem, harminc éve tanító tanárnak általában rokonszenvesebbek a demokratikus értelmezések, ennek ellenére a mindenki valamiben tehetséges felfogást úgy módosítanám, hogy minden emberben van valami jó, értékes, minden gyerekben fel lehet fedezni olyan képességeket, amelyeket az iskola a lehető legjobban tud fejleszteni. Ugyanakkor azokat a gyerekeket tekintem kiemelkedően tehetségesnek, akik egy adott területen sokkal többet képesek teljesíteni az életkoruknak megfelelő átlagnál, akik viszonylag kevés segítséggel nagyon gyorsan tudnak előrehaladni, fejlődni az adott területen. A kiemelkedő tehetség kedvezőbb adottságai miatt jelentősen eltér az átlagtól. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a tehetség a legritkább esetben tud önmagától utat törni, fejlődni, ehhez az kell, hogy a szülő, a pedagógus felismerje ezt, megadja a gyorsabb haladáshoz, az intenzívebb fejlődéshez szükséges többletsegítséget. A legnagyobb problémát az okozhatja, ha egy gyerek valamely képességeit illetően a társai fölé emelkedik, gyorsabban tudna haladni, ám a környezete nem használja ki, vagy nem ismeri fel a benne rejlő lehetőséget. Ez nemcsak azért veszélyes, mert esetleg elvész az adott tehetség, hanem azért is, mert az ilyen helyzetbe kerülő gyerek feszült, nyugtalan lesz, konfliktusba kerül a környezetével, problémát okoz a tanárainak. Persze az sem jó, ha ezt a kiemelkedő képességet túlzott gyorsasággal, intenzitással akarjuk fejleszteni, ha a tehetség kibontakozását erőszakosan akarjuk elérni. Sok szülő szereti kiemelkedően tehetségesnek látni a gyermekét, s mindenáron, sokszor a gyerek érzelmi életének, gyerekkorának megzavarása, feláldozása árán is fejleszteni akarja. Különösen ártalmas ez akkor, ha nincs is szó valódi tehetségről, valóban kiemelkedő adottságokról. Mindezek az itt csak vázlatosan jelzett problémák, veszélyek is jelzik, hogy milyen fontos a tehetség felismerése, az ehhez szükséges tudás birtoklása, illetve a tehetségekkel való megfelelő bánásmód, a tehetséggondozás pedagógiai módszereinek ismerete. Ezért tartotta a KOMA Kuratóriuma szükségesnek a pályázat kiírását. Nagy vita folyt ebben a testületben arról, hogy e két fontos elem - a tehetségfeltárás és a tehetséggondozás - közül melyikre írjuk ki a pályázatot, mert az nyilvánvaló, hogy mindkettő nagyon fontos. Ha nem rendelkezünk a tehetség felismeréséhez szükséges módszerekkel, szűkül a tehetséggondozás lehetősége. Úgy érzem, hogy a pályázat mindkét téren sok újdonságot hozott annak ellenére, hogy a tehetség felismerés terén viszonylag kevés módszertani tapasztalat van ma még az iskolákban. Épp ezért minden erre vonatkozó új ismeret értékes, minden olyan eljárásnak, amely közelebb viszi a pedagógust az igazi tehetség felfedezéséhez nagy súlya van a mindennapi pedagógiai munkában. Szükség van a tehetséges gyerekek iskolai nevelésével, fejlesztésével kapcsolatos pedagógiai tapasztalatokra is. Alapkérdés, hogy miként lehet a kiemelkedően tehetséges gyerekeket átlagos képességű társaikkal együtt nevelni úgy, hogy közben megadassék számukra a gyorsabb fejlődés, fejlesztés lehetősége. A pályázatoktól ötleteket reméltünk arra, milyen lehetséges szervezeti, metodikai megoldásai léteznek a nem elkülönült iskolákban zajló tehetséggondozásnak, a külön feladatokat adó differenciálástól, a gyerekek több iskolából közös foglalkozásra történő összegyűjtésén, a délutáni fejlesztő foglalkozásokon át egészen a nyári tehetséggondozó táborokig. Nagyon vártuk azokat a tehetséggondozást szolgáló módszerleírásokat bemutató pályázatokat, amelyekből megtudjuk, miként tudnak a tanárok egyénileg vagy kiscsoportban foglalkozni a tehetségesekkel. Ez fontos eleme a tehetséggondozásnak, hiszen a kimagasló teljesítményt nyújtó tanulók nagy hányada azt mondja - erről nemrég láttam egy az OKTV-győztesekkel készült riportfilmet -, hogy adottságainak felismerésében, az adott irányban történő elindulásban igen nagy szerepe volt egy-egy kiemelkedő tanárszemélyiségnek, annak a személyes hatásnak, amelyet a tanár képes gyakorolni egy gyerekre.

A kiírásra tehát már meglévő tehetségfeltáró és tehetséggondozó programokkal pályázhattak az iskolák.

A pályázati támogatást arra adja a KOMA, hogy alkalmazzák az intézmények a saját programjaikat, majd a beszámolóban írják le a folyamatokat. Ezzel kívánjuk segíteni azt, hogy a programokat más intézmények is átvehessék, alkalmazhassák.

Átnézve a pályázati anyagokat, úgy tűnik, hogy a pályázók sokkal nagyobb arányban pályáztak a tehetséggondozásban alkalmazható módszerek fejlesztésére, mint a tehetség felismerésében, feltárásában alkalmazható módszerek fejlesztésére. Mivel magyarázható ez?

Nem olyan kevés az utóbb említett témában beküldött pályázatok aránya sem, de kétségtelen, hogy a pályázók a már felismert tehetségek gondozásával kapcsolatos módszerekre vonatkozóan több pályázatot küldtek be. Ez jelzi, hogy a tehetség felismerése terén gondok vannak a közoktatásban, ennek az alapvető oka az, hogy a különböző pedagógiai szakmák ma még kevéssé képesek összehangoltan együttműködni. A tehetség diagnosztizálásához értő pszichológus, szaktanár és szülő hosszabb ideig tartó együttes munkájára volna szükség. Beletartozna a gyerek életének, tevékenységeinek megfigyelése, a különböző teljesítményeinek, produktumainak elemzése, többszöri beszélgetés a szülőkkel. A tehetség felismerése a szaktanártól indul ugyan ki, de szükséges az ehhez értő pszichológus, metodikai szakember. Ez utóbbiak valószínűleg többnyire az egyetemeken, a főiskolákon találhatók meg. Be kellene kapcsolódniuk ebbe a tevékenységbe. A különböző kompetenciákat egyesíteni kellene annak érdekében, hogy egy-egy jó képességű gyerekről meg lehessen állapítani, hogy kiemelkedő adottságai vannak-e egy adott területen, s el lehet-e indítani a külön fejlesztését a kívánatos irányban. Persze még így is megvan a tévedés esélye, de azért a tehetség felismerésének mai helyzetéhez képest ez nagyobb biztonságot jelentene.

A pályázatok arra utalnak, hogy miközben nem teremtődtek meg igazán a tehetség felismerésének a feltételei, módszerei, igen sokféle tehetséggondozó program működik az intézményekben. Azt még kevéssé tudjuk biztosan megállapítani, ki is a valóban kiemelkedő képességű, ki a tehetséges, de a felismert tehetséges gyerekeket már meglehetősen jól tudjuk gondozni. Mi ennek a jelenségnek a mélyebb oka, nincs-e itt ellentmondás?

Az okot abban látom, hogy a tanároknak nincs igazán lehetőségük végigjárni azt a viszonylag hosszú utat, végigvinni azt a folyamatot, amely segíti a tehetségek kiválasztódását. A tehetséges gyerekek felfedezéséhez sok-sok másikkal is kellene foglalkoznia - az átlagos tananyagon túl - egy-egy pedagógusnak. A kiválasztódás folyamata egy piramissal jellemezhető. A példát a saját matematikatanítási gyakorlatomból veszem, de azt hiszem, hogy az bármely más tantárgy vagy tudományterület esetében helytálló. A tehetségek kiválasztása érdekében először egy viszonylag nagy gyerektömeg elé kell olyan feladatokat állítani, amelyekről a tanár előre tudja, hogy ezt csak a jó képességűek tudják megoldani. A következő lépcsőben azoknak, akik megoldották, újabb, az előzőnél nehezebb feladatokat kell adni. Azok között, akik ezen túljutnak, már lehetnek tehetségesek, de lehetnek olyanok is, akik inkább a szorgalmuk következtében haladtak előbbre a gondolkodásfejlődésben, de nem kimagaslóan tehetségesek. A feladatok és a helyesen megoldók sora tehát piramisként épül fel, ahol lépcsőről lépcsőre, újabb és újabb feladatokon át próbálja kiszűrni a tanár, kik is az igazán kiemelkedő képességűek. A piramis csúcsán persze rendszerint azért nem egy, hanem néhány gyerek helyezkedik el, ők azok, akik egészen speciális feladatokat képesek megoldani, vagyis ők az igazán tehetségesek. Ők a piramis csúcsán már olyan feladatokat kapnak, amelyeknek a megoldásához speciális matematikai tehetség kell, itt már a szorgalom nem képes pótolni ennek a hiányát. Ez a feladatpiramis nagy energiát követel a tanártól, a legtöbb esetben nincs igazán ideje, ereje egy ilyen hosszú feladatmegoldási folyamatra épülő kiválasztási rendszerre, már csak azért sem, mert az első lépcső feladatait is kevesebb gyerek képes megoldani, sokkal kevesebb gyerekből lehet válogatni. Nem értek a focihoz, de azt gondolom, hogy azért nincs jó futball ma nálunk, mert nincs gyerektömeg a focipályákon, nincs tömegsport, nincsenek kiválasztódási, megmérettetési lehetőségek.

A matematikai versenyek nem jelentenek kiválasztódási lehetőséget?

Ezen a téren lehet pozitívumokról beszélni, hiszen a kicsiknek szervezett Varga Tamás-versenytől az Arany Dániel- és Kürschák József-versenyen át az OKTV-ig egész megmérettetési sorozat létezik. Ezeknek a versenyeknek a legjobbjaiból épül fel évről évre a diákolimpiai csapat, akiket a felkészítő iskolákban is és központilag is hihetetlen energiával, időráfordítással képeznek. Mind a kiválasztást segítő feladatok, mind a versenyek terén összeállt a piramis, amelyről beszéltem, s ez merítési bázist jelent a tehetségek megtalálásához. Ez a fajta piramisrendszer tudomásom szerint más tantárgyakban, sem a természettudományok, sem a társadalomtudományok vagy a művészetek területén nem jött létre ilyen mértékben, pedig szükség lenne a kialakítására ahhoz, hogy nagyobb számban lehessen kiválasztani a tehetségeseket.

A tantervben rögzített iskolai tananyag nem ad lehetőséget erre a tehetségkiválasztó folyamatra?

A mindenki számára kötelező tananyag arra ad lehetőséget, hogy a pedagógus minden tanulóban megalapozza az általános műveltséget, képességeket fejlesszen, de arra nem, hogy kiváljanak a legjobbak, akik külön fejlesztést igényelnek. Ehhez más típusú feladatok kellenek. A tanulmányi versenyeknek nem a hatalmas versengés az igazi céljuk. Persze a vetélkedés is fontos, sőt egy értelmes határig egészséges is. Az igazi cél a hosszú felkészülési folyamat, az a fejlődés, amely ezalatt végbemegy a gyerekben. Ez ad lehetőséget a tehetségek felismerésére s persze a tehetséggondozásra. Komoly feladat, erőpróba ez a felkészítő tanár számára is. Ő maga is sokat fejlődik annak a néhány diáknak a felkészítése során, minden újabb ilyen alkalommal gazdagodnak az egyéni fejlesztésre vonatkozó tapasztalatai, például annak ismerete, hogy a különböző személyiségű gyerekek esetében milyen módon lehet segíteni a magas szintű fejlődést.

Mennyire alkalmas a magyar közoktatás arra, hogy befogadja ezt a különböző nehézségű feladatokból felépülő piramisrendszerre alapozott tehetségfelismerő, kiválasztó rendszert? A kérdést az indokolja, hogy e nélkül nehezen képzelhető el minőségi oktatás, elmélyült pedagógiai munka.

Amint már utaltam rá, jó ideje az oktatás kiterjesztése, mennyiségi fejlesztése az oktatásügy fő célkitűzése. Azonban egyre inkább a végére jutunk ennek az expanziónak. A fejlesztésnek, a fejlődésnek most már tényleg a minőség irányába kell elmozdulnia. Minőség alatt azt értem, hogy aki benn van az oktatási rendszerben, az a képességei maximumát tudja nyújtani. Ez azt is jelenti, hogy a kiemelkedő képességű gyerekek számára is meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy ők is a saját maximumukat tudják adni. Ennek fontos feltétele a minden tehetséges gyerekben lévő különlegesen jó adottságok kibontakoztatása. Hosszú távon ezért nem lehet elfogadni azt, hogy az előzőekben vázolt piramisrendszerre nincs idő, nincs energia.

Az iskolai tehetséggondozó programok általában nem a valóban kiemelkedően tehetséges gyerekekre korlátozódnak, hanem sokkal szélesebb réteget fogadnak be. Mintha a tömegoktatásban félnénk attól, hogy kimondjuk: a tehetséggondozás a legkiválóbbakért van, őket hivatott segíteni, a nekik szükséges egyéni bánásmódot, egyéni fejlesztést jelenti. Az iskoláknak csak egy egészen szűk köre - az úgynevezett elit iskolák - meri vállalni azt, hogy mást ért a sok jó képességű gyerek fejlesztésén, s egészen mást a tehetséggondozáson. Az iskolák döntő többsége még nem találta meg azokat a tehetséggondozási formákat, amelyekben lehetőség teremtődik a kiemelkedő képességűek olyan fejlesztésére, amely harmonikusan egyesíti az együttnevelést a tehetségeseknek nagyon is szükséges differenciálással. Mivel magyarázható ez az egyébként a pályázatokban is tetten érhető szemlélet és gyakorlat?

A kérdésében gyakorlatilag két probléma rejlik. Az egyik: jó-e, hogy vannak olyan iskolák, amelyeket kifejezetten a nagyon jó képességű gyerekek képzésére, nevelésére tartanak fenn. A másik kérdés, hogy elviseli-e a társadalom, az iskolarendszer, az egyes iskola a tehetségesek iskolai jelenlétével szükségszerűen együtt járó konfliktushelyzeteket. Nézzük akkor az elsőt: ma a pedagógiában, az oktatáspolitikában sokan megkérdőjelezik, hogy kellenek-e olyan iskolák, amelyek kiírják a cégtáblájukra, hogy kifejezetten a tehetséges gyerekek nevelésére vállalkoznak, speciális programok alapján készítik fel őket versenyekre, az elit felsőoktatásra. Az elmúlt években, sőt évtizedekben tanárok, szülők, iskolafenntartók gyakorta megfogalmazták, hogy nem kellenek. Azt persze azért szükséges megjegyezni, hogy néhány iskolát leszámítva ezek az elit intézmények nemcsak egészen kimagasló képességű gyerekeket fogadtak be, hanem kinyitották a kapuikat a jó képességű, jól teljesítő, erőteljesen motivált tanulók előtt is, bár kétségtelen, hogy kialakítják a kiemelkedően tehetségesek nevelésének programját, s a jó képességű többségnek is külön programot működtetnek. Szerintem szükség van azokra az elit iskolákra is, amelyek csak a tehetségesekkel kívánnak foglalkozni, meg erre a második - még mindig - elitnek minősülő körre is. Elsősorban azért, mert az általuk képviselt színvonal visszahat a közoktatás, a középiskolázás egészére. Ezek az intézmények valóban a tehetséggondozás műhelyei, sajátos programjaikkal, módszereikkel modellt tudnak nyújtani az iskolarendszer egésze számára. Arról persze lehet vitatkozni, hogy milyen arányt képviseljenek ezek az intézmények az iskolarendszeren belül, és arról is, hogyan teremthető meg az elit iskolák hálózata az országban, hogy a zömük ne Budapesten és az egyetemi centrumokban legyen, hanem az ország minden részében legyenek elérhetőek.

Mintha lassan kezdene kialakulni ez a hálózat.

Valóban. Ott van Miskolcon a Földes Ferenc, Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, de ide sorolhatnánk körülbelül hat-nyolc intézményt még. Ezeknek az iskoláknak többlettámogatást adnék azért, hogy a tehetséggondozás központjaivá váljanak. Mintaként szolgálhatnának bemutató órákkal, módszertani konzultációs lehetőségekkel. A kérdésének a második része az volt, miért szeretjük azt mondani, hogy mindenki valamiben tehetséges, s miért nem szeretünk igazán szembenézni a tehetségproblémával, pontosabban azzal, hogy a tehetségesekkel elkülönülten is kell foglalkozni, hogy más iskolai bánásmódot igényelnek. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik: nagy felelősség kijelenteni egy gyerekről, hogy tehetséges, ugyanis ez azzal a kötelezettséggel jár, hogy számára biztosítani kell egyéni fejlődésének a feltételeit. Többet kell számára nyújtani, mint az átlagnak, és ez mindig konfliktusokkal jár. S ez a másik ok, amiért jobb elmosni azt, hogy a tehetségesek ott vannak a tanulóközösségben. A külön foglalkozás a tanulócsoport egésze számára teremthet konfliktust. Konfliktust teremthet a szülőkkel is, hiszen az, akinek a gyereke az átlagba tartozik, nehezen viseli el, hogy a tehetségesnek mondott gyerekkel többet foglalkozik a pedagógus. A pedagógusok számára is sok esetben konfliktusforrás az igazi tehetséggondozás, mivel ez jelentős többletmunkát kíván, amelyet ma többnyire még jelképesen sem tudnak megfizetni, nem beszélve a tisztességes honorálásról.

Nem jelent nagy szakmai kihívást egy tanárnak az, hogy az átlagra szabott tananyag megtanítása mellett a tehetségesekkel külön foglalkozhat, magasabb színvonalon taníthat?

Biztos, hogy a tanárok egy részének nagy kihívás, de ugyanakkor egyre kevésbé lehet elvárni a tanártársadalomtól, hogy egyre több és több feladatot vállaljon fel. Ráadásul a kiemelkedően tehetséges gyerekekkel való foglalkozás nem is olyan egyszerű feladat. Elmondok egy példát, amely nem kifejezetten a tehetséggondozáshoz kapcsolódik ugyan, de rávilágít a probléma lényegére. Az informatikatanárok egyre gyakrabban szembesülnek azzal, hogy a gyerekek egy hányada előbb ismeri meg az új programokat, mint a tanár, mivel a gyereknek van ideje délutánonként arra, hogy elmélyedjen egy-egy új szoftver rejtelmeiben, a tanárnak pedig nincs, mert a napi taposómalomban él. A kiemelkedően tehetséges gyerekekkel foglalkozó tanárnak természetesnek kell tekintenie, hogy ezek a gyerekek egy-egy speciális területen időnként többet tudnak, mint ő maga, mivel adott esetben bizonyos részterületen többet olvasnak, mélyebbre jutnak el az összefüggések keresésében, mint a konzulens tanár. Ezt nem könnyű elfogadni egy tanárnak.

Ezen a szinten tehát elmosódnak a határok a tanár és a diák között, ebből következően végképp eltűnik a hagyományos tanári tekintély.

Ez nem a tekintély elvesztésének a problémája, sokkal több annál. A pedagógusképzés azt sugallja, hogy mind szaktárgyi-módszertani, mind általános pedagógiai szempontból jól felkészíti a jelölteket a pályára. Aztán a tehetséges gyerekeknél szembesül a tanár azzal, hogy vannak a szakterületének olyan részletei, amelyekben ezek a gyerekek többet tudnak, sőt időnként olyan részleteket is megismernek, amelyekről a tanárnak szinte egyáltalán nincsenek ismeretei. Hangsúlyozom, a szaktudománya egészét a tanár jobban ismeri, mint bármelyik gyerek, de lehetnek olyan részletek, amelyekben a tanítványa jobban elmélyedt.

Ezekkel a problémákkal kapcsolatban a tehetséggondozás módszereivel foglalkozó pályázat hozott-e hasznosítható eredményeket?

A pályázatokból az derült ki, hogy vannak nagyon jó tehetséggondozó módszerek, amelyek segítik a pedagógust abban, hogy a gyerekek minél inkább képesek legyenek kibontakoztatni az adottságaikat. Sokféle szervezeti formát alkalmaznak ma az iskolákban ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az igazán tehetséges, az átlagból nagyon kiemelkedő gyerekekkel történő foglalkozásra nem születtek megoldások. Ez nem olyan nagy baj, de azért valóban jelzi, hogy a kimagasló képességűek fejlesztésével még nem tudnak igazán szembenézni az intézmények többségében. Mindenesetre a pályázat elindította a gondolkodást a tehetségfejlesztésről, felszínre hozott olyan érdekes módszereket, amelyek továbbfejlesztése idővel majd elvezet a tehetséggondozás legnehezebb feladatainak megoldásához. A KOMA számos pályázatban csak a folyamatok beindítására vállalkozott. Néhány év múlva egy újabb pályázat majd közelebb visz a kiemelkedőkkel történő foglalkozás módszertanának fejlesztéséhez is.

Minek kellene viszonylag gyorsan változnia ahhoz, hogy egészségesebb legyen az iskola, a pedagógia viszonya a tehetséghez? Mi kellene ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ennek a nem túl nagyszámú, de jelentős értéket, ugyanakkor sok gondot jelentő rétegnek a problémáival?

Nem hiszem, hogy bármi is gyorsan változhat a pedagógiában. De változni kellene - ha nem is gyorsan - a tehetségesekkel történő foglalkozás okozta konfliktusok elviselésében. Mindenképpen jó lenne, ha a társadalom megtanulná a konfliktusok kezelését, a másság elviselését. Ez nagyon sokat segítene a tehetségesek helyzetén. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy az oktatáspolitika, az iskolafenntartás fogadja el, hogy a tehetség olyan érték, amely megéri a többletráfordításokat. A tehetségesekkel történő egyéni foglalkozásnak meg kell teremteni a finanszírozási hátterét is. Angliában láttam, hogy belefért egy iskola órarendjébe, munkaidőalapjába az, hogy egy tanár három kiemelkedően tehetséges gyerekkel foglalkozott az óraszám terhére. Az ehhez szükséges anyagi háttér megteremtése olcsó és hasznos befektetés lenne. Ma erre sajnos még nem elég nyitottak az önkormányzati, alapítványi, egyházi iskolafenntartók. Fel kellene ismerni, hogy a tehetségesekkel való foglalkozás esetén nem lehet olyan hatékonysági mutatókkal számolni, mint a tömegoktatásban. Két nagyon tehetséges gyerek matematika- vagy fizikaoktatása sokszor ötször-tízszer nagyobb erőfeszítést igényel, mint egy átlagosztály hagyományos tanítása. Ma elfogadott, hogy egy balerinanövendéknek vagy egy jó hangszeresművész-palántának egy mestere van, aki napi három-öt órát csak ezzel az egy tanítvánnyal foglalkozik. Miért nem lehet ugyanezt megtenni két-három biológiában vagy kémiában tehetséges tudósjelölt középiskolással? Ha ezt elismerné az oktatás, óriásit léphetnénk előre a tehetségnevelés terén, s ezzel szellemileg és anyagilag egyaránt gazdagodhatnánk.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Schüttler Tamás

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.